Ezek a gondolatok nem idegenek az egyszerű falusi költőtől, hiszen mély hité- ről a fronton írt verseiből vagy a naplójából lépten-nyomon értesülünk. A korábbi években írt naplójában érdekes módon nem elmélkedik az ünnepről. Egyszerűen csak beszámol arról, hogy megtartották a karácsonyfa-ünnepélyt, és a gyermekek örvendtek az ajándékként kapott cukorkáknak, vagy a színdarabok előadását említi, amelyek nélkül a két világháború közötti időszakban alig létezett sátoros ünnep a barcasági falvakban.

Színdarab, bál, névnapköszöntők, boricajárás – ezektől voltak hangosak a csángó falvak ezekben a napokban. Hosszasan ünnepeltek, mit sem tudva arról, hogy már Mária Terézia is tiltotta karácsony harmadnapjának megülését, elsősorban a túlzott mulatozás miatt, de például Kalaznón is meghagyta Kiss János püspök 1820-ban, hogy a „Sátoros Innepeknek 3ad Napja ezután ne innepeltessék”. Egyházi forrásaink előírásokat vagy tiltásokat tartalmaznak, így a legritkább esetben szerzünk tudomást konkrét szokásokról. Maradnak hát a visszaemlékezések, írásban és szóban.

„Karácsonykor a barátokkal »kolindálni« jártunk, ami egy úgy mondott »kéregetéssel« egybekötött kántálás volt. A házaknál vallásos énekeket énekeltünk, és cserébe almát, diót, kalácsot és néha egy pár lejt is kaptunk. A »nagy szám« azonban az volt, amikor szentestén a gyerekek elmentek a vecsernyére a nagyszüleikkel, és mire hazajöttek, már megjött az angyal. Mi hárman, gyerekek, megrohantuk a karácsonyfát, és nagyon örültünk a kis ajándékoknak. Emlékszem, egyszer, nagyobb korunkban azt állítottuk, hogy nincs is angyal. Azon az estén a karácsonyfa helyén csak egy leándert találtunk. Nagyon szomorúak voltunk, de reggelre mégis eljött az angyal, és elhozta a karácsonyfát meg az ajándékokat” – emlékezett a ma Pécsett élő barcasági származású színész, Barkó György.

A néhány éves Pál András hosszasan gyakorolta a beköszöntőt, hogy el ne felejtse, ha barátjával ünnepet köszönteni járnak a faluban:

A köszöntőt már felnőtt fejjel jegyezte le az egykori tanító, felidézve a gyermekkor szépségeit.

Az egykori barcaújfalusi felügyelő a karácsonyi táncról írt, amelynek velejárója volt az ifjúsági tisztségviselők választása is. A hajnalig tartó tánc után is kötelező volt az ünnepi istentisztelet, s ha valaki elbóbiskolt, éppen az újonnan választott tisztviselők egyike büntette meg. A többnapos tánc az első világháború kitörése után megszűnt, de emléke még hosszú ideig élt a faluban. És ahogy Erdő György írta, volt benne valami, amiből a mai kor sok tanulságot vonhatna le, és díszére válnék, ha a régi szokásos példát követné.

A szokásokat olykor a gazdasági helyzet is befolyásolta. Például 1933-ban az István-napot. Ahogy Fóris István írta: „Dec. 26.: Eltelt vagy nem sokára eltelik István napja is. Mennyi különbség van a régebbi és a jelenlegi István-János napok közt, mennyire érzik a pénz elfogyása. Ezelőtt egy jó pár évvel egész nap zajos volt az utca (az éjszakát nem is számítva). Most csendes ahhoz képest minden, nappal, éjszaka, utcák és lakások. Csak elvétve ballag két-három jókedvű vagy ellágyult tántorgó az utcán. Ráfeküdt a jókedvre és víg kedélyre a szükség, és fojtogassa a mai napok nehéz légköre… a reménytelen jövő, amely sötét képével csak gyászt, kínt és halált tartogat számunkra…”

A sötétnek látott jövőkép mégis szertefoszlott a következő években karácsony közeledtével:

Amikor lapozgattam ezeket a kéziratos füzeteket és lejegyzett beszélgetéseket, azon töprengtem, hogy mit is ragadjak ki belőlük. Emlékek, hitvallások, eltűnt vagy éppen újraéledő szokások sorjáztak. „Arra kérem tehát a következő mindenkori nemzedékeket, hogy az említett hagyományos régi szép szokásokat becsüljék meg, tartsák mindenkor tiszteletben, őrizzék meg ezáltal, hogy a lehetőség szerint gyakorolják, és mint ősi örökséget hagyják az utódaikra. Kérem a jó Istent, hogy a következő nemzedékeknek adjon erőt és lehetőséget ezen ősi szép szokások gyakorlására, öntsön a lelkekbe ösztönt ezeknek a megvédésére és tiszteletben tartására és az Ő gondviselő szent kezével vezérelje az igaz úton az egész emberiséget. Az Ő vigasztaló szent kegyelme kísérje egész életünket” – e szavakkal zárta visszaemlékezéseit Erdő György. Talán nem véletlenül: az ünnep olykor éppen ezekkel vagy általuk lesz ünneppé.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 51-52. számában jelent meg, 2016. december 25. – 2017. január 1-jén.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.