Öt és fél éve él a városban, vezetője az egyházközségnek és intézményeinek. Jelen portréban nem részletezem előéletét, arról már megérkezésekor itt írtam, beiktatásáról pedig itt.

Most inkább az azóta eltelt idő tapasztalatai nyomán beszélgettünk, hosszan. Úgy fogalmazott: amit ideérkezésekor sejtett, igaznak bizonyult. Orosházán nem volt olyan az elmúlt években, hogy „jó lenne…”. Megvalósult az elképzelése. Az orosháziak nyitottsága, de az ő kitartása is kellett ahhoz, hogy a gyülekezet ma olyan, amilyen. Vallja: az élet megélése és a Jézus iránti szeretet az, amelynek jegyében formálta a gyülekezetet, amely mára, szavai szerint nyitott kapu, sokszínű kínálattal.

Kis közösségek működnek a szárnyaik alatt, amelyek ugyanakkor egységet is mutatnak. És mintát azoknak, akik útkeresésben vannak – foglalta össze röviden.

– Nem könnyű megélni, hogy – finoman szólva is – nem ránk van ma a legnagyobb igény a világban, de legerősebben a jelenlétünkkel, a személyes életünkkel tudunk példát adni. Nagyon sok nehézsége van napjainkban a lelkészi pályának, és nem az adminisztrációra gondolok. Abban jól állunk, a hivatalunk leveszi a lelkészek válláról ezt a terhet, még a többi felekezettel közös szervezéseinkben is tudjuk vinni az ilyen feladatokat – mondja.

– Másról van szó. Nem tudom, mi a nehezebb, amikor az ember tudja, hol az ellenség, vagy amikor egy teljes közöny veszi körül, amit nem tud, hol törjön át. Én még jártam úgy haza hittanóráról, hogy anyám a lelkemre kötötte: ha valaki kérdezi, hol jártam, bármit mondhatok az igazságon kívül.

– Mi jellemzi a mai veszélyt?

–  Ma a fogyasztói társadalom és annak minden velejárója egy olyanfajta önigazságot, közönyös közeget teremtett, amelyet hihetetlenül nehéz megtörni.

Nagyon messzire elmennek az emberek azon az úton, amelyik csak a felszínt érintő értékeket hangsúlyozza, mindent megvehetőnek tart. Akkor fordulnak az egyház felé, amikor valami nagy veszteség éri őket: betegség, veszteség, anyagi csőd, vagy amikor már nincs mit megvenni, minden unalmas, kiüresedett minden.

Amíg nem esik le, hogy hiába van ezer ismerőse a facebookon, ha bajba kerül, egy sem fog odamenni, megkérdezni, mi van. Amíg nem jön rá, hogy semmit nem ér a hatalmas plazmatévé, addig elhiszi, hogy ez kell neki. De ez csak válságkezelés.

Az extrém sportok világára gondoljunk: azzal az üzenettel, hogy pörgessük tovább az élményt, mert már nincs hova tovább, elértünk mindent. És ebben benne van, hogy ha balul sül el, akkor ennyi volt. Ez a kimondatlan intézményesített öngyilkossági rendszer, mert már nincs olyan élmény, ami tovább vihetne.

– Milyen válaszokat tud adni ebben a helyzetben az egyház?

– Azt gondolom, hogy ebben az hozna változást, ha a hit és a hétköznapok ismét összekapcsolódhatnának. Ám ezt a folyamatot nem lehet politikai akarattal, intézményesített formában segíteni. Ez gyűlölködésbe és egyházellenességbe vezet. Hiteles, vonzó közösségek kellenek, ahol jól érzik magukat az emberek, megnyílnak, beszélni kezdenek a problémáikról, és mi fölkínálhatjuk a megoldás lehetőségét. Az evangélium megszólaltatásának módja a kulcs.

Cél, hogy olyan gyülekezeti élet legyen, ahol az, aki nyitott rá, találkozhasson olyan emberekkel, akik fölvállalt hittel megélt értékeket képviselnek, és vonzó lehet számára is. Ezért olyan széles a palettánk, és túl vagyok azon, hogy a létszámon bánkódjak. Nem tartom fontosnak, hogy egy eseményen mennyien vannak, mert ha ott egy valakinek adtunk valami fontosat, akkor az volt a jó alkalom. Minden korosztálynak kínálunk lehetőséget, oktatási intézményeink az óvodástól az érettségiig megvannak, szociális feladatokat látunk el az idősebb generáció felé. Számos lehetőség arra, hogy értékrendünkkel találkozzanak az „útkeresők”.

– Talán egy személyes kérdés is belefér: mi indította el ezen a pályán és mi tartotta meg rajta?

– Ami elindított, az tart a pályán: a családi háttér és Pannonhalma. Édesanyám nagyon komolyan vette a római katolikus vallást, neveltetésem ebben a szellemben indult, ezért érettségiztem a pannonhalmi bencéseknél. Ott kaphattam meg a világra való nyitottságban élen járó iskola szellemi útravalóját. Mindig is vonzott az egyházi pálya, ez az értékrend, ám az élethez való közelebb valóságot, nyitottságot az evangélikus vallásban találtam meg. Így lehetett, hogy amit katolikusként belém plántáltak: hit, erkölcs, és egyáltalán ez az életforma, azt evangélikusként élhetem meg.