– Ön szerint mire figyeljünk leginkább mi, evangélikus hívek és az egyházban dolgozók a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójára készülve?
– Bármennyire közhelyesen hangzik is, ne saját magunk ünneplésére, bár néha az is fontos. A fesztiváljelleg a legkevésbé érdekes. Inkább a realitásokkal való szembenézésnek, az intézményes és a személyes önvizsgálatnak lehetne jó alkalma az ötszázadik évforduló.
– Milyen önvizsgálatra gondol?
– A reformáció kétségkívül sikertörténet, ugyanakkor egyházaink mai állapotát tekintve a siker már nehezen ismerhető fel. Az intézményi gazdagság és sokszínűség mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egyháztagság drámai fogyatkozását. Egyházi környezetben is többen a korszellemmel, demográfiával és sok mással magyarázzák ezt a jelenséget, de most az lenne fontos, hogy felfogjuk a folyamat súlyosságát, és együtt, összefogva kitaláljuk, hogyan tudunk ez ellen tenni. Jó lenne, ha a reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójára készülve ezt senki sem tekintené ünneprontásnak, hanem mindenki örülni tudna a lelkesítő feladatnak.
– Ennek ellenére lehangoló, amit mond. Mik a legfrissebb adatok?
– Sajnos a gyülekezeti adatszolgáltatás – finoman szólva – egyenetlen. A népszámlálásból kiolvasható adatok szerint az utóbbi időszakban háromszáz településről fogytak el az evangélikusok. A lutheránus hívők országosan háromszázezresnek mondott lélekszáma pedig igazából – jó esetben – feleennyi.
– Ők a templomba járó „kemény mag?”
– Nem, ők a nyilvántartottak! Egy átlagos vasárnap körülbelül harmincezer evangélikus megy el templomba. Arra a jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, hogy míg a rendszerváltás óta intézményeink száma nőtt, a hívek száma egyre csökken.
– Arra utal, hogy például az egyházi iskolákban végzett diákok később nem lesznek aktív, de talán passzív tagjai sem az egyháznak?
– Igen, pontosan erre gondolok. Az intézményeinket nem azért kaptuk, hogy egyre több homlokzaton virítson a Luther-rózsa, hanem azért, hogy az egyház missziós munkáját segítsék. Az intézményeink látó- és szolgálati körébe kerülő emberek megszólítása valahogy nem megy úgy, ahogyan jó lenne. Ha viszont sikerült őket megszólítani, akkor a mai adatkezelési technikákkal jobban nyomon lehetne követni őket. Például a diákokat. Nem szabadna elengedni a kezüket. Ha az iskola után egy másik településre kerülnek, segíteni kellene új gyülekezetet találni nekik. Ha megvannak az anyakönyvek, akkor meg kellene vizsgálni, hogy a tizenkettedik életévüket betöltőket hogyan lehetne konfirmációra hívni… Vannak, akik így csinálják, a mutatók mégis egyre rosszabbak, mert nagyon sokan viszont nem így dolgoznak. Ez részemről nem a lelkészi munka kárhoztatása, hiszen ez gyülekezeti feladat, amelyben a laikusoknak ugyanúgy részt kellene venniük.
– Ha már az iskolákat említettük: az intézményvezetők mit tehetnek?
– Nem is az intézményvezetők és a lelkészek külön-külön. Azt fájlalom, hogy az intézmények és a gyülekezetek nem érzik igazán az egymásrautaltságukat. Nem véletlenül beszélünk olyan sokat a hálózatosságról. Én régóta próbálok következetes lenni abban, hogy csak ott vegyünk át újabb intézményeket, ahol a helyi gyülekezet érdemben ki tudja venni a részét az intézmény működtetéséből.
– Mit jelentene ez a gyakorlatban?
– Az intézményi lelkészek igyekezzenek a gyerekeket közelebb vinni a helyi gyülekezethez. A gyülekezeti vezetők pedig próbálják meg tudatosítani a híveikben: még ha országos fenntartású is az intézmény, amely a közelükben van, attól az még ugyanúgy az övék. A hálózatosságnak jobban kell érvényesülnie ahhoz, hogy egy ilyen viszonylag kis szervezet, mint a mi egyházunk, életképes maradjon. Mert ha nem fordítunk a tendencián, akkor 2050-re már csak nagyítóval lehet majd evangélikust találni az országban. Mindannyiunknak – teológusoknak, lelkészeknek, világi tisztségviselőknek, híveknek – szembe kell néznünk ezzel, és megoldást kell találnunk.
– Éves jelentésében a szélesebb nyilvánosság felé fordulásról is értekezett. Megoldást jelenthet a csökkenés megállítására a nem hívők megszólítása?
– A missziói parancs végrehajtása nem fakultatív foglalkozás. Nagyon fontosnak tartom, hogy rendezvényeink szervezői, sajtónk munkatársai ezt folyamatosan szem előtt tartsák.
– Milyen más lehetőséget lát?
– A zsinat hozott egy határozatot a gyülekezetplántálásról, amelyet most bajor anyagi segítséggel remélhetőleg meg is tudunk valósítani. Nagyon remélem, hogy a lélekkel teli, ajtókon kopogtatni szerető és tudó munkatársakat, lelkészeket is megtaláljuk majd hozzá. Az lenne jó, ha a teológiára olyanok jelentkeznének, akiknek a szellemi frissességében, kommunikációs készségében, világra való nyitottságában – és persze hitében – biztosak lehetünk, mert akkor ők ezt a nyitást a személyiségükkel is képesek megtenni. Introvertált emberekkel bajosan lehet missziós feladatnak nekiveselkedni. Világosan kell tehát beszélni az alkalmasság kérdéséről is.
– Melyek az evangélikus egyház jelenlegi erősségei, amelyekből mégis erőt meríthetünk?
– Mindenekelőtt a Szentírásból kell erőt merítenünk! Ne feledjük, hogy Luthernek mennyire fontos volt például Pál apostol, aki a leglehetetlenebb helyzetekben is tudott jól dönteni, felelősen viselkedni, s még a római börtönből is tudott bátorító leveleket írni különböző gyülekezeteknek. Ez olyan biblikus és egyháztörténeti bátorítás, amelynél aligha kell több. Másrészt emlékeztetnünk kell magunkat, hogy soha nem az anyagiak húztak ki minket a csávából, nem a több intézmény vagy a több anyagi támogatás. Egyháztörténeti tény, hogy az evangélikusok mindig is nyitottak voltak az újra, a korszerűre. Ez tette az iskoláinkat is oly sikeressé. Sajátos módon a kicsinységünk, a kapcsolati hálók áttekinthetősége is lehet érték. Éppen ezt kellene jobban kihasználnunk, mert ennél azért már nem kellene kisebbnek lennünk. Egy kisebb közösségben, amelyben ráadásul annyi kiváló képességű ember él, mint a mienkben, mindenkinek nagyobb a másik iránti felelőssége is, ez pedig ebben az esetben nem teher, hanem az öröm forrása is. Egyébként pedig nem a jubileumi évre kell igazából erőt összpontosítani, hanem úgy kellene dolgoznunk idén is, jövőre is, mint akik azt szeretnék, hogy évszázadok múlva is legyenek lutheránusok Magyarországon.
– Zsinati beszámolójában szólt az állam és az egyház kapcsolatáról is. Hogy állunk most ezzel, különös tekintettel arra, hogy hat év után lemondott helyettes államtitkári tisztségéről?
– Már tavasszal eldöntöttem, hogy megpályázom a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatói állását. A nyár folyamán el is nyertem, januártól itt dolgozom. Az államigazgatásban töltött évek után, ahol az ember mégiscsak egy óriási gépezet része, szerettem volna egy olyan intézményt vezetni, amelynek a tevékenységi köre világosan meghatározható, s amelynek az én szakmai tapasztalatom a hasznára lehet. Remélem, hogy így lesz, s az eddigi rendszeres utazások elmaradásával az egyházi szolgálatra is több időm jut. Sokat tanultam abból, hogy az utóbbi két évben a Balog Zoltán vezette minisztériumban dolgozhattam, neki személyesen is hálás vagyok, és több évtizedes jó viszonyunk ezután sem szakad meg. Egyházunk és a kormány kapcsolatában az elmúlt évben valóban voltak amúgy ingadozások, de pont Balog miniszter úr és az országos elnökség néhány tisztázó beszélgetése után most, azt hiszem, jó irányba mennek a dolgok. Egyébként pedig fontosnak tartom Luther kettős kormányzásra vonatkozó tézisét, amely különböző feladatot ró az egyházi és az állami vezetőkre.
– Éves jelentésében konkrét javaslatot tett a menekültkérdés egyházi megközelítésére. Kifejtené ezt az Evangélikus Élet olvasói számára is?
– Azt gondolom, hogy a legkeresztényibb, legszeretetteljesebb hozzáállás mellett sem lehet szőnyeg alá söpörni bizonyos civilizációs különbségeket, és védekezni kell a tömeges bevándorlással szemben. Ugyanakkor egyetlen evangélikus, keresztény ember sem lehet vak mindazokkal a borzalmakkal kapcsolatban, amelyek Szíriában történnek. Függetlenül attól, hogy nem szeretnénk, hogy Magyarországon egy nagy muzulmán közösség alakuljon, ettől még a mi felelősségünk egy jottányit sem csökken az ügyben, hogy a szenvedő emberekkel mi történik a hazájukban. Ezért kell komolyan vennünk azt, hogy – miként mostanság gyakran halljuk – nem a problémát kell importálni, hanem a megoldást exportálni. Próbáljunk meg tehát az ország, a kontinens határain túlra nézni. A bajor testvéregyházzal azon dolgozunk, hogy a térségben, a Szíriával határos – a menekülteket azonos kultúrkörbe befogadó – országokban tudjuk segíteni. Még akkor is, ha a szűkebb környezetünkben is sok rászorulót látunk. Őszintén remélem, hogy a testvérek meg fogják érteni e segítségnyújtás értelmét és lelki tartalmát.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 1. számában jelent meg, január 8-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.