Ez évi Luther-konferenciánk programja előzetesen megjelent az egyházi sajtónkban, s az elhangzott előadások is minden bizonnyal elérhetők, részben vagy egészben olvashatók lesznek. Ezért amikor a főszerkesztői felkérésre igent mondtam, akkor arra gondoltam, hogy nem alkalmi tudósítást írok az idei konferenciáról, hanem valami vallomásfélét elkötelezett evangélikusságomról és a Luther-konferenciákról általában. Ezt nem lesz nehéz megtennem, mert szeretem ezeket a konferenciákat. Igen, így a leghelyesebb mondanom: szeretem – és számos más, naptárunkat talán túlságosan is megterhelő evangélikus egyházi program, konferencia és táborozás között a legfontosabbnak tartom – őket.

Érzem, hogy ezt a mondatomat, az éppen aktuális reformációi emlékévtől függetlenül is, meg kell indokolnom. Erre teszek most rövid kísérletet. Mégpedig azért, mert több évtizedes lelkészi és bő egy évtizedes püspöki szolgálatom tapasztalatai alapján úgy látom, hogy evangélikus (lutheránus?) voltunkról szóló vallomásaink gyakran kimerülnek a „nem”-mel kezdődő meghatározásban, tudnillik hogy „nem vagyok római katolikus”, vagy a helytelenül nagyvonalú „protestáns vagyok”-ban. Ezért szükséges, hogy egyre többen megértsük a Luther-konferenciák leckéjét, és Isten iránti hálával és örömmel valljuk magunkat „wittenbergi katolikus”-nak. Bízom abban, hogy olvasóink nem értik félre ezt a mondatot. Azt pedig, aki meghökken rajta, arra kérem, ne mulasszon el jelentkezni a következő Luther-konferenciára…

X

Luther Márton személye és műve elsősorban a lutheri reformáció egyháza számára meghatározó, de nem kétséges, hogy teológiai és kulturális jelentősége és hatása messze túlnyúlik evangélikus egyházunk és közösségeink határain. Joggal tarthat érdeklődésre számot a testvéregyházak, de minden irodalmár, művészet- és kultúratörténész, sőt a széles közvélemény részéről is. Ezért különösen is nagy öröm a számomra, hogy konferenciáinkon nemcsak egyházunk tagjai, hanem református, sőt római katolikus testvérek is rendszeresen részt vesznek. S az ott elhangzottak segíthetnek minden érdeklődőnek – persze elsősorban nekünk, evangélikusoknak van, lenne erre szükségünk! –, hogy a Lutherről és a reformációról korábban szerzett ismereteit pontosítsa és elmélyítse, romantikus hatásoktól sem mentes rajongását reális elkötelezéssé formálja, vagy esetleg meglévő előítéleteit korrigálja. Vagyis tisztábban lássuk, értsük és megéljük, mit is jelentenek az utóbbi időben oly sokszor ismételt „jelszavak”: láthatóan lutheránus, hallhatóan evangélikus.

Semmiképpen sem lenne szabad rajtuk sokszínűséget, nagyvonalúságot, elvtelen engedékenységet értenünk! Pedig hányszor „méltatnak” bennünket így kívülről, vagy ami még rosszabb, hányszor akarunk ezekkel a jelzőkkel szegény, kicsiny egyházunknak reklámot csinálni. Pedig aki jó evangélikus akar lenni, annak csak néhány dolgot kellene tudnia és igazán komolyan vennie.

Először is azt, hogy Luther Márton, Istennek ez a tíztalentumos szolgája valójában egy-ügyű ember volt. A gyakran emlegetett solus és sola az ő teológiájában valóban az volt, amit ez a szó jelent: egyedül, kizárólag – és mellette semmi helye sincs holmi „és”-sel kezdődő kiegészítésnek. Egész életében, küzdelmeiben, professzori munkájában, egyházi szolgálatának minden rezdülésében egyvalami foglalkoztatta: Isten élő igéje, a viva vox evangelii. Nem emberi szándékok, hanem egyedül Isten igéje tette őt reformátorrá. Kizárólag ezért, ennek tisztaságáért, helyes megértéséért, tiszta tanításáért küzdött, ez töltötte ki életét – és ha Isten úgy dönt felőle, ezért kész lett volna meghalni is.

Isten igéjét tartotta mindenek felett fontosnak, hiszen maga is belőle táplálkozott. A 62. tételben így vall erről: „Verus thesaurus ecclesiae est sacrosanctum evangelium gloriae et gratiae Dei”, azaz: „Az egyház igazi kincse az Isten dicsőségének és kegyelmének legszentebb evangéliuma.”

Így érhető az is, hogy egyházunk Erős vár a mi Istenünk kezdetű himnuszában – amely a 46. zsoltár parafrázisa – az igéről mint a világ minden ördögét porba döntő és a minden erővel, ellenséggel szemben kőszálként megálló hatalomról énekel. E nélkül sem Luthert, sem a lutheri reformációt nem lehet megérteni. Erényei és tévedései, sikerei és kudarcai is mindig ezért az egy célért való küzdelemmel függenek össze.

Rendjének 1515-ös zsinatára készített prédikációs vázlatában – tehát bő két esztendővel 1517. október 31. nevezetes (bár manapság több kérdéssel és kétséggel is illetett) napja előtt – ezt írta Luther: „Bárcsak lángra lobbanthatnám szíveteket ezekkel a szavakkal: minden gondunk és feladatunk között a legelső és legfontosabb kellene, hogy legyen, hogy a lelkészek mindenekelőtt az igazság igéjében bővölködjenek… Bármi máshoz nincs szükség lelkészekre… Lehet valaki egyébként bármily szemérmes, szívélyes, tanult, gazdálkodjék bár eredményesen, építsen házakat, növelheti befolyását, még csodákat is tehet, halottakat támaszthat fel, kiűzheti a gonosz lelkeket is: csak az lelkész és pásztor, aki mint Isten küldötte Isten népét az igazság igéjével vezeti, és ezáltal az isteni újjászületésre elsegíti.”

Emberi gyengeségei, tévedései miatt sem kell szégyenkeznünk a reformátor miatt. Helyre kell tenni ezeket a dolgokat! De miattuk nem lenne szabad csak fél szívvel emlegetni és csak tartózkodóan megbecsülni, amit az Úristen rajta keresztül az egy, szent, egyetemes (annyi mint: katolikus) és apostoli örökségtől elszakadt egyház re-formálásáért tett.

Itt kell szólnom Luther ökumenikus jelentőségéről is. Mégpedig úgy, hogy örömmel megosztom kedves olvasóinkkal egy régebbi olvasmányélményemet. D. Hermann Dietzfelbinger korábbi bajor evangélikus püspök egy 1984-ben megjelent tanulmánykötetében az egyik írásnak ezt a címet adta: Luther – Atyánk a hitben (Luther – Vater im Glauben). Dietzfelbinger püspök ebben az írásban elmondja, hogy ez a – mi evangélikus szívünket melengető – kifejezés, bármilyen meglepő is, nem evangélikusoktól, hanem Peter Manns mainzi római katolikus teológiaprofesszortól, a reformáció kiváló ismerőjétől származik. Így vall a professzor: „Olyan sokat tanultam és kaptam tőle [ti. Luthertől], hogy őt hitben atyámnak kell neveznem.” S magyarázatul utal a reformátor bibliamagyarázati egyetemi előadásaira, igehirdetéseire, levelezésére, kátéira, énekeire és bibliafordítására.

Ha 1983-ban, születésének ötszázadik évfordulóján egy római katolikus professzor így méltatta Luthert, a reformátort, vajon most nekünk, a fél évezredes évforduló „dicsőségére” olyan szívesen hivatkozó evangélikusoknak nem kellene-e valamit Peter Mannstól megtanulnunk?

X

Az elmúlt évtizedben minden Luther-konferenciánkra azzal a reménységgel indultam, és onnan azzal tértem haza, hogy konferenciánk – éppen aktuális kerek évfordulók által „kötelezővé” tett érdeklődés nélkül is – eléri célját. Részt vevő testvéreink egyre jobban megismerik a világtörténelem egyik legnagyobb személyiségét, a lutheri teológia kincsestárát és az elsősorban az ő nevével fémjelzett eseményt.

Az ott hallottak pedig elmélyítik hiteles és helytálló ismereteinket, és segítenek helyreigazítani az esetleg meglévő tévedéseinket, hogy egyre jobban megértsük, mi egyházunk lutheri öröksége, mi az, amit ránk bízott az egyház Ura.

Ha ez a reménység máskor is élt bennem, mennyivel inkább most, az 500 + 2 × 10 jegyében ünnepelt „jubileumi konferencián”!  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 7. számában jelent meg, február 19-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.