„… tudnivaló, hogy a szellem kis helyen is elfér – sőt, mintha jobban érezné magát, mint a nagy méretekben”. Borsos Miklós fenti gondolata jutott eszembe, amikor Sz. Jánosi Erzsébet alkotásait néztem. A képek ugyanis mind-mind telítve vannak érzésekkel, gondolatisággal, olyanokkal, amik a világot körülvevő lelket tükrözik. Van valami megfoghatatlan elvonatkoztatás a művek hátterében, abban a térben, amit a művész a cselekmény mögött sugall. Olyan, mintha valahova, igazán távolra, vagy éppen ezáltal, valóban közelre hozná azt, amit üzenni akar. Az apró jelek, a háttérben megjelenő kidolgozások, a természet és a „tartalom” találkoztatása egy elvarázsolt, de nem mesebeli, sokkal inkább egy benső, lelki térbe vezetnek minket. Ezért is nevezném Sz. Jánosi Erzsébet alkotásait bensőséges művészetnek, aminek időt, önmagunkban teret, és csöndet kell adnunk. Az alkotások nem nyílnak ki egyszerre, nem mutatnak meg önmagukból mindent, hanem odafigyelést, türelmet, párbeszédet keresnek a nézővel. Amennyiben mindezt megtesszük, azaz Sz. Jánosi Erzsébet művein nem az esztétikumnál ragadunk le, hanem a kép filozófiáját helyezzük előtérbe, akkor adunk igazán lehetőséget e személyes képek kibontakozására.

Bár a művek nem tolakodóak, sokkal inkább visszafogottak, mégis, a végtelennel és a végessel egyszerre találkozhatunk bennük, ezáltal bejárhatjuk azt a gondolatbeli utat, mely körülöttünk és bennünk van. A nagy francia impresszionista, Pierre-Auguste Renoir így fogalmaz: „Én azt szeretem a művészetben, ha érezteti az örökkévalóságot, anélkül hogy hirdetné. Azt az örökkévalóságot, ami a legközelebbi utcasarkon ragadott meg: egy cselédlány, aki abbahagyja az edénysúrolást, és egy pillanatra olümposzi istennő lesz.” – Ezzel az érzéssel találkozhatunk ma.

Emberek, bábok, lovak és angyalok jelennek meg előttünk, mintegy a minket körülvevő világ lenyomataiként, az érzések kifejezőiként, akik az elvonatkoztatott térben olyan érző lények formáivá válnak, akik nem időt és teret, hanem érzelmeket fogalmaznak meg. A művészet egyik, ha nem a legnehezebb feladata, hogy az öröm, a derű, a látvány előtt, mellett vagy mögött, az élet kérdéseivel is találkoztasson minket. Sz. Jánosi Erzsébet litográfiái, kollográfiái, montípiái és akvarelljei éppen ezt teszik. Nem kerülik a fájdalom, a kérdések, a meg nem nyugvás feszültségét, hanem az élet valójába, a mindennapok mögött megbúvó jungi énből mutatnak egy szeletet. Mintha ezek az alkotások tanítani, vagy legalábbis bevezetni szeretnének oda, ahova egyre ritkábban jutunk: abba a tájba vagy lelki állapotba, amit legtöbbször zenével, zajjal, hétköznapi teendőkkel, a mindennapok kibúvóival igyekszünk elkerülni. A mélység, avagy önmagunk megismerése, a létünkkel való találkozás azonban – bármennyire is félelmetesnek tűnik először – sokkal nagyobb lehetőség, mint gondolnánk. A kitárulkozás, az én leplezetlenségének megélése ugyanis nem más, mint a valódi élet nyitánya. Talán ebben segítenek minket az Sz. Jánosi által ábrázolt angyalok és talán hasonló indíttatásból fogalmazta meg a huszadik század nagy mestere, Pablo Picasso: „A művészet lemossa a lélekről a mindennapok porát.”

„Minden ember »úton járó«, én különösen az vagyok” – mondja magáról Sz. Jánosi Erzsébet. A művész a matematika-fizika szakos iskolák után a Szoboszlai Galéria közönsége előtt sem ismeretlen festő, Fazakas-Koszta Tibor műtermében talált rá művészi útjára. Sz. Jánosi négy évig tanult klasszikus rajzolást és festést Fazakasnál, majd felvételt nyert a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Pedagógusképző Kara képi ábrázolás szakának festő szakirányára, amit 2011-ben sikeresen elvégzett. Ezt követően a MOME múzeummenedzser szakán képezte tovább magát. Sz. Jánosi Erzsébet a gödöllői GÖMB művészcsoport tagjaként számos gödöllői és Pest megyei kiállítótérben mutatkozott már be csoportos kiállításokon. A művész alapítója és művészeti vezetője a Gödöllő kulturális életét mára már meghatározó intézménynek, a Levendula Galériának, mely a kortárs művészek megismertetésén túl számos egyéni és csoportos kiállításnak ad otthont.

„A művészetben az ember számára eleve benne rejlik az isteni, üdvözítő paradicsomra való célzás, és már ennél az egyetlen dolognál fogva is magasan fölötte áll a művészet minden egyébnek. És ahányszorta magasabban áll az ünnepi nyugalom mindenféle földi zűrzavarnál, ahányszorta magasztosabb az alkotás a rombolásnál, ahányszorta az angyal pusztán fenséges lelkének makulátlan ártatlanságával fölötte áll a sátán mérhetetlen erejének és gőgös szenvedélyeinek, annyiszorta felülmúl a művészet magasztos alkotása mindent, de mindent a világon” – fogalmaz az orosz széppróza és drámairodalom egyik legnagyobb hatású szerzője, Nyikolaj Vasziljevics Gogol. Ehhez hasonló gondolatisággal találkozhatunk Sz. Jánosi Erzsébet alkotásain is.

Az Átutazók című alkotás szinte gúnyos valóságában mutat rá az esendőségre, ahol a művész egy gömbben jeleníti meg világunkat.
Az Őrzők megmutatják, hogy esendő életünk nem is olyan magányos, vagy elhagyatott, mint oly sokszor gondoljuk, hiszen körülveszi, védi és figyeli az angyal.
A Vizek felett című alkotáson szintén megjelennek az angyalok, azonban itt sem mint puttók, sokkal inkább cövekeken álló, víz fölött lévő lények. A víz nem csak a teológiában, de a népi vallásosságban és szimbolikában egyaránt az élet eredőjének is a szimbóluma. Az élet fölött lebegő angyal – amelyik a vizet óvón figyeli – talán éppen a lét őrzője, vagy segítője. E kép mellett emelném ki a Szentélyem című alkotást, melyen a művész a misztikus helyet a szinte tapintható, érezhető földre helyezi el. A hasonlóság itt is az óvásban, az őszinte, ugyanakkor szelíd angyali odafordulásban van.

Sz. Jánosi Erzsébet művészete nemcsak az angyal, vagy a nem látható világ körül mozog, számos alkotása a minket körülvevő, és megtapasztalható érzésekre irányul. Ilyennel találkozhatunk az Elcsábítva, A jázmin útja vagy a Szemtől szemben alkotásokon. Utóbbinál megjelenik a báb, mely az emberi sérült lelket ábrázolva mutat rá a kapcsolat, a másik fontosságára.

Sz. Jánosi Erzsébet a fentiek mellett kitér a természet és ember kapcsolatára is a Miszlai rekettyés vagy a Teremtés triptichon és az Eredet című alkotások által. E képek az eredetet, vagy sokkal inkább a platóni ideát keresik. Azt, amire minden levezethető, ami a tárgy, az érzés, a lélek legbenső pontját, lényegét mutatja. Sz. Jánosi ezekkel az alkotásaival mintha a legbenső fölfedéseire törekedne, és tegyük hozzá, hogy sikeresen teszi, hiszen bevezet minket az egy keresésébe. Itt nincsenek angyalok, bábok, emberek vagy figurák, de még a természet sem az, ami, hanem éppen a lecsupaszítás által csupán az eredő, a való, az igaz halvány jelei tükröződnek fel rajtuk. E témában a teljességet elérni ember nem tudja, de annak megközelítése, vagy éreztetése mutatja, hogy a művész jó, igaz úton halad, olyanon, mely bevezet minket egy csillagos éjszakába, melynek ábrándokkal teli mámoros végén – Kosztolányi Dezsőhöz hasonlóan – rádöbbenhetünk: mi is, itt a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltunk, mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak a vendégei voltunk…
A kiállítást Johann Wolfgang von Goethe gondolatával nyitom meg: „A művészet a kimondhatatlan tolmácsa.”