A pipacs vérvöröse már április végén virított a fehér mécsvirágok között, és a pázsitfüvek zöldjével szívemben hazafias érzelmeket hevített e trikolor látványa. Nem is maradhat el a magyar mező és érzület nélkülük, úgy ahogyan a köztük csoportosan vagy csak itt-ott magányosan nézelődő szarkalábak kékeslila csillagszemei sem. Itt vannak már a bársonyos tüdőfű meleg, kék-békét, nyugodalmat mondó apró szirmai. Ezek minden szomorúságon felülkerekedni tudó szelíd jelek úton-útfélen. Őket már  a júniusi katáng kórók mosolygó virágorcái fogják csak felülmúlni. Most azonban a termetes és harsány ökörfarkkórók vidámítanak reggelente és már nemsokára szöszös, és lila társaik is nyílni fognak. Tárt karokkal mutatja majd apró sárga vagy fehér fürtjeit az orvosi somkóró, de ekkora már elvirágzott csenkeszek fakóra szőkült szálai hullámoznak az útpadkák felé a langyos nyári szellőben. Mögöttük a kivillannak  mély rózsaszínnel a budai (vagy vastövű)  dús imolák, s velük együtt a molett bókoló bogáncsok. Noha száraik úgy mint bimbóik is tele vannak szúrós tüskékkel, mégis túláradó anyai  szeretetettel tekintenek körbe, és kinyílva alázattal hajtják meg fejüket, így szemlélik a rájuk felnéző cickafarkokat.

Vigyázz, mert hamar elmúlik a nyár és te csak elrohansz a patkócimtól, hölgymáltól, és oroszlánfogaktól sárgálló mezők mellett. S mire észbe kapsz, már az őszi vérfüvek bordó cseppjei, fekete nadálytövek elvirágzott csapzott bokrai és a szerény útszéli imolák  kísérnek az augusztusvégi ökörnyálas hajnal ködében. Akkor már csak a szürke aszat fog emlékeztetni a harsány nyári színpompára. Ha  pedig nyitott szemmel jártál, s közelről szemlélted Isten gyönyörű teremtett virág-világát, borongós szomorú őszi-téli napokon feléd hajol majd egy-egy iglice, gólyaorr, vagy néhány útszéli zsálya. Így kitart benned a szusz míg tavasszal újra nyílnak majd a kankalinok, kosborok és az illatos földi orgonák.