(„Íme, most van a kegyelem ideje!” (2Kor 6,2) – MOST MÉG)

Uram, különös kegyelmi állapot, amikor rohanó, zaklatott életemben észreveszem teremtett világod csodáit: a nyíló hóvirágot és tőzikét, a gondos kezek által oltárra helyezett sárgán virító, illatozó nárciszt, a kutyám örvendező, köszöntő ugatását, mellyel játékra hív.
Köszönöm a reggelek földillatú frissességét, a tiszta levegőt, mely éltet. S köszönöm az ablakon beáradó lemenő nap vöröslő fényességét, mely misztikus pompába öltözteti szobám falát. Köszönöm a fodrozó tó vizének látványát, mert nyugalmat áraszt, s köszönöm a körülötte lévő, lassan ébredező erdők illatát.

Uram, add, hogy észrevegyem ajándékaidat, melyek semmibe sem kerülnek. Bocsásd meg, amikor csak arra tekintek, ami nincs, amivel nem rendelkezem, amiből hiányt szenvedek, pedig sokkal gazdagabb vagyok, mint gondolnám: Köszönöm, hogy most még láthatok, érezhetek, tapinthatok mert nem vagyok ágyhoz kötve, mert járhatok-kelhetek kedvemre gyönyörű világodban.
Uram, sokszor csak akkor vesszük észre ajándékaidat, amikor elveszítjük azokat. Ilyenkor fáj a ki nem mondott szó, meg nem szagolt virág, be nem barangolt erdő, sarokba dobott kerékpár.

Taníts meg, hogy örömöm leljem a körülöttem lévő világban, a természetben és emberekben egyaránt.
Hadd énekeljem Assisi Ferenccel együtt: Róla(d) beszél, fű, virág, verebek és pacsirták…
Hadd érezzem meg újjáteremtő energiáidat, mellyel engem is életre akarsz kelteni.
Ámen.