– Minden magyar ember büszke a kitüntetettekre, mi különösen azokra, akik evangélikus egyházunk tagjai. Ha még azt is beleszámolom, hogy dr. Kamp Salamon karnagy zenei, művészi munkássága tökéletesen összeforr hitével és egyházával, akkor még egyértelműbb ez az érzés.

– Először a történetiségre hadd reagáljak. A reformáció 500 éves jubileumán, és mint a Lutheránia Ének- és Zenekar karnagya, a díjra úgy tekintek, mint amellyel a magyar művelődés tiszteleg, elismeri és támogatja a reformáció szellemi felismeréseit. Ez a mi esetünkben mindenekelőtt Johann Sebastian Bach életművének ápolását érinti, és a magyarországi Bach-kultusz életben tartását, hiszen évtizedeken keresztül a Deák téri evangélikus templom volt az egyetlen hely, ahol Bach nagy oratórikus művei megszólalhattak: a H-moll mise, a Karácsonyi oratórium, a passió, a motetták, és egy-egy kantáta. Voltaképpen ezt a munkát folytattuk tovább, mégpedig azzal, hogy megalapítottuk a Magyar Bach Társaságot, létrehoztuk a kantátazenés istentiszteleteket, amelyeknek a lényege, hogy a művek azon a vasárnapon szólalnak meg, amelyre a mester írta, és az Isten igéjéhez szorosan kapcsolódnak. Emellett tovább bővítettük a Bach-tradíciót azzal, hogy megszerveztük a Budapesti Bach-hetet is.

– A Lutheránia honlapján ezt olvasom a kórusról: „… hívők közössége, akik az énekléssel elsősorban nem gyönyörködtetni, hanem képességeik legjavát adva igét hirdetni szeretnének”. Ebben az értelemben tehát karnagy úr is igehirdető. Szoktuk emlegetni a szakrális művészetet. De sokan azt vallják: minden művészet szakrális eredetű. Mit gondol erről?

– Bach esetben az igehirdetés minden bizonnyal megállja a helyét. Zenei igehirdetés. A reformációnak ez a lényege, hogy a vasárnapi istentisztelet középpontjába az ige értelmezése, magyarázata kerül, s voltaképpen a Bach-kantáta nem más, mint a vasárnapi evangélium zenei értelmezése. Ilyen értelemben a Lutheránia szolgálata igehirdetésnek valóban felfogható. A kérdés második részéről azt gondolom, hogy az emberi élet egyetlen feladata, hogy Istenképűségünket megőrizzük. És ebben a kapcsolatban, Isten és ember viszonyában a művészet nagyon fontos, mert mindig azt mondja ki, hogy mi az ember és a szellem viszonya. Ez a mi esetünkben egy rendkívüli szituáció, hiszen az emberi szellem legértékesebb műveivel foglalkozhatunk.

– Karnagy úr hitét hogyan formálja a művészete, évtizedek távlatában? Mélypontok és magaslatok viszonylatában például?

– Azt hiszem – és ezt is a bachi példán tanultam meg –, hogy az Isten az Ő ügyének az Ő embereit „elkeríti”, és meghívja egy feladatra. Ezt tapasztaltam a bachi életműben is, mert soha nem jöttek volna létre ezek a kantáták, vagy a H-moll mise, ha ő mondjuk egy olyan szituációba kerül, mint Händel vagy Telemann. Ez az életmű nem született volna meg. A magam vonatkozásában is így tekintek a Deák téri feladatra, és a Lutherániával végzett szolgálatra. Igazából azt mondhatnám, hogy az Úristen kiszólított a Templom utca 48. alól, ahol nevelkedtem Hartán…

– De egy ilyen „kiszólítás”, ha például az ószövetségi prófétákra gondolunk, nem mindig egyszerű… Van benne ellenállás, tiltakozás, dac, félelem, kudarc. De a kiszólító Hang és az ember, aki igent mond, csak így, együtt – harmóniát hoz a kiválasztott életébe, és persze azokéba, akik felé a szolgálatát kifejti.

– A szíveket tisztán kell tartani, és akkor az ember meghallja a hívó szót, és annak engedelmeskedni kell. Sőt, örömmel kell engedelmeskedni, minden nehézség ellenére. Még azt is mondanám inkább: mindig a nehezebb ellenállás felé kell haladni. És akkor az embernek nem csak sikeres élete lesz, hanem, azt hiszem, hogy megszentelt élete is. Az a nagy élet. Arra kell törekedni, mint a tanítványok.

– Egy díj, egy ilyen elismerés, nyilvánvalóan nagy öröm a díjazott számára. Azon túl, hogy természetesen jó érzés, szolgálhat-e munícióként, további motivációként az elkövetkezendő időkre?

– Mindenképpen ösztönzőleg hat abba az irányba, hogy az ember még komolyabban, még nagyobb felelősséggel végezze azt a feladatot, amit az Úristen rábízott.

– Most nagyon sokan gratulálnak és mondanak köszönetet karnagy úrnak az értékteremtő, értékőrző tevékenységéért. Ön mond-e köszönetet valakinek, akinek karnagy úr szerint ebben az elismerésben része volt? Akinek a segítsége nélkül ez a díj nem érkezett volna meg?

– Akit az égiek meg akarnak őrizni, azt szeretettel őriztetik. És azt hiszem, hogy ebben részem van. Nagyon sok kórustag, muzsikus részéről, szólisták részéről, és mindazoknak az embereknek a részéről, akik évtizedeken keresztül figyelemmel kísérik a Deák téren folyó zenei munkát. A passiók állandó megszólaltatásakor, a Karácsonyi oratóriumkor vagy a vasárnapi istentiszteletekkor. Ez egy olyan szellemi közösség, amely páratlan. És én boldog vagyok, hogy ennek tagja lehetek!

– Van-e olyan ige, amely nagyon sokat jelent önnek, amely időről időre belül „felhangzik”?

– Biztosan nagyon sok van, most csak ez jut eszembe: „Légy hű mindhalálig, és néked adom az élet koronáját.”

– Az imént, még mielőtt bekapcsoltam a magnót, említette, hogy a kitüntetésről nem olyan régen értesült. Meglepetten fogadta?

– Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ennyire reflektorfénybe kerüljek. Sőt, a Deák téren inkább azt szoktam meg, hogy csak annak a produkciónak egyik résztvevője vagyok, hiszen ott nincs taps, hanem az istentisztelet keretében szólalnak meg a művek. Tehát hozzászoktam az évtizedek során, hogy ilyenfajta külső elismerésben nemigen van részem. Ezért egész szokatlan számomra, és voltaképpen nem is tudom, hogy hogyan viselkedjem a világban ebben a tekintetben. (Nevet.) A Lutherániával is meg fogjuk ünnepelni, és természetesen családi körben is, otthon.

– Azért azt gyorsan tegyük hozzá, hogy karnagy úr életrajzát végignézve, úgy háromnegyed oldalt töltenek meg a kitüntetések, elismerések.

– Igen, azok szakmai elismerések, mint a Liszt-díj vagy a Bartók-Pásztory Ditta-díj. Ezeknek is örültem.

– Közeledik a húsvét, passióelőadás lesz a templomban - mire készül még idén?

– Nagyon sok szolgálat van a jubileumi évben, szép feladatok. Ez sem fogható fel úgy, hogy valaki megtervezi… Ezt vagy az Úristen ajándékba adja, másként nem létezne, hogy tíz alkalommal szólaltathatjuk meg a H-moll misét Brassótól Szabadkáig, és az összes magyar nagyvárosban. Ez is rendkívüli, gyönyörű ajándék. Emellett a passiót, ahogy szoktuk, rendszeresen, virágvasárnapon, nagyszombaton adjuk elő, a kantáta-sorozat is folyamatosan hallható vasárnaponként. A Budapesti Vonósokkal több éve tart az együttműködés, s az előző évekhez hasonlóan a „Bach közelében” sorozattal, amelyet idén a Budapest Music Centerben rendeztünk meg. A hangverseny keretében egy zenei-esztétikai-teológiai bevezetést is tartok. Ez a sorozat is, örömünkre, mindig telt házzal megy. Szóval, feladat van bőven, és ráadásul olyan feladat, amely nagy örömet okoz mindannyiunk számára.

– Még egyszer szívből gratulálok a Kossuth-díjhoz és további sok sikert kívánok!

Az interjú elhangzik majd a Magyar rádió Evangélikus félóra című műsorában, 2017. március 20-án, 13.30-kor.