– Április 8-án fogjátok bemutatni a Fasori evangélikus templomban Johann Sebastian Bach János-passióját. Bach művének egyik érdekessége, hogy az újdonsült kántor 1723-ban a lipcsei Tamás-templomban ezzel a művével mutatkozott be. Mennyire aktuális ma a darab?

– Ez azért nehéz kérdés, mert azt hiszem, hogy nemcsak itthon, hanem az egész világon telítve vagyunk kulturális és egyéb információkkal. Annyi profán, és úgynevezett kulturális impulzus ér minket, hogy nagyon nehéz kiigazodni közöttük. Nem könnyű látni a fától az erdőt. Ez akár az egész vállalkozásunk mottója is lehetne, hiszen olyan darabot adunk elő, amely aznap még máshol is elhangzik, míg másnap – egy hosszú évtizedes hagyomány folytatásaként – a Deák téri evangélikus templomban is megszólal ugyanez a mű. Többek között azért is kezdtem ezzel a darabbal, mert azt gondolom, hogy egyazon darabnak is lehet gyökeresen más mondandója, ha egy más szituációban, és akár homlokegyenest más szemlélettel adják elő. Meg vagyok győződve arról, hogy egészen más jelentésrétegeket lehet megnyitni különböző olvasatokkal.

– Való igaz, hogy ahány előadó, annyi súlypont és lelkület jelenik meg egy-egy előadásban. Mi az, ami számodra súlypontokat nyer a János-passióban?

– Amit leginkább kiemelnék, és ami valamilyen szinten jellegzetessége is az én munkámnak, az az, hogy ebben a passió előadásban mindenki rá fog érni. Foglalkoztat, hogy hogyan állunk az idővel, ez visszatükröződik majd az előadásban is, ugyanis itt mindenre lesz idő. Korunk egyik súlyos kérdése, hogy hagyunk-e a minket ért impulzusok befogadására, feldolgozására elegendő időt, és hogy mennyi mindent veszünk észre abból, ami körülvesz bennünket. Felgyorsult világunk olyan, mint mikor az ember gyorsvonaton utazik és kinéz az ablakon: a töredékét észleli annak, mintha ugyanazon a mezőn gyalog menne végig. A hangok is így vesznek körül minket. Ha az ember kinyitja a partitúrát, akkor ott mindenféle tájak, vidékek, elképesztő felületek és távolságok kibontásának a lehetőségével találkozik. Az, hogy mindebből mennyit vesz észre az ember, és mennyi megy át a szervezetébe, mennyit képes abból visszaadni hangok formájában, az tényleg annak a kérdése, hogy milyen minőségű az a figyelem, amivel az ember dolgozik. Azt hiszem, ebben is bátornak kell lenni, hogy az ember rendesen figyeljen oda arra, ami épp a munkájának a tárgya.

– Talán ahhoz, hogy egy ilyen grandiózus mű ténylegesen eljusson a közönséghez, valóban időt kell adni. Ugyanakkor ez nem egyszerű, hiszen korunkban is az ember legnagyobb ellensége az idő.

– A ma embere egyre gyorsabban akarja megcsinálni a feladatait, igyekszik mindent „rögvest” elintézni, ugyanakkor észre sem veszi, hogy sokszor elveszíti a tevékenységeivel a valós kapcsolatot. A zenében is hasonló jelenséggel találkozunk. Tendencia lett, hogy a zeneműveket is egyre gyorsabban játsszák, mert azt gondolják, hogy ez megoldás lesz valamire, illetve igazából nem is tudom mit gondolnak... Ez az egyik fő oka annak, hogy nem is vesznek észre egy csomó mindent a kottában, és az előadásban ez a felületesség megy át a közönségnek. A hallgatókat így tanítjuk meg felületesen figyelni. A fák összessége még nem okvetlen erdő, de van-e erdő fa nélkül?

– Pilinszky János a János-passióval kapcsolatban 1963-ban többek között úgy fogalmazott, hogy egyszerre „örök és hipermodern”. Meglátása szerint a 20. században ez az a mű, amely a legaktuálisabb. A 21. században mennyire állja meg a helyét Pilinszky gondolata?

– Pilinszky pozíciója teljesen más volt, azóta nagyon sokat változott a világ. Pilinszky úgy is fogalmazott, hogy „számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték”. Ez mára mást jelent, mert a zenének a megszólalása természetesebb, élőbb jelenség volt akkor, mint ma. Ma egy előadásnak önmagában semmi jelentősége sincsen. Ha jól tudom, akkor tavaly csak Hollandiában több százszor adták elő Bach passióit. Ezért is nyúltam a „sűrűjébe”, és olyan darabot választottam, amely sokszor és sokat megy. A megszólalás ma teljesen más dimenzióba került, mert túlságosan rutinná vált és ezzel én nem vagyok hajlandó azonosulni. A jelentőségnek ez a devalválódása arra késztet, hogy ha megszólalok, akkor néha merjek látszólag tövig lerágott csontokat megszólaltatni, és épp ezzel valami radikálisan újat, mást mondani. Pilinszky esetében a zene az volt, amit ő a koncertteremben, vagy felvételről hallott. Nekem a zene ma elsősorban a kottát, és a benne rejlő – ahogy szoktam mondani – aknamezőt jelenti.

– A lírikus Isten-bizonyítéknak nevezte Bach művészetét. Te minek neveznéd a János-passiót?

– Ami akkor Isten-bizonyíték volt, az ma már csak egy lehetőséget jelent. Hogy ebből a lehetőségből mit nem ragadunk meg, ez az a döbbenetes rés, ami Pilinszky pozíciója és a mi helyzetünk között van. A megragadható lehetőség kapott mára különleges hangsúlyt.

– Ez lesz az első alkalom, hogy a Fasori evangélikus templomban a János-passió zenéje tölti be a teret. Mennyire érzitek magatokat otthon ebben a templomban?

– A János-passió előadása részben annak a következménye, hogy évek óta jó a kapcsolatom a fasori gyülekezettel, és minek titkoljam, több mint harmincéves a barátságom kiváló lelkészével, Aradi Györggyel. Így már hosszú ideje tartó folyamat az, hogy kezd a templom egyik otthonos zenei bázisunkká is válni. Nagyon sok mindent csináltunk már itt többen is, mint szólisták, mint Qaartsiluni Ensemble, ennek az útnak inkább eredménye, fontos állomása, mintsem kezdete ez a passió.

– A fasori templom számos kiváló zenei előadásnak helyet adott már. Ehhez az előadáshoz mennyire jó az akusztika?

– Egy templomi akusztika nemigen lehet nagyon rossz, esetleg a túl hosszú visszhang lehet veszélyes, de ha van közönség, akkor az sem okoz különösebb gondot. A Fasori evangélikus templom akusztikája ragyogó, már korábban is nagyon szép felvételeket rögzítettünk itt. Az akusztikánál sokkal fontosabbnak tartom, hogy ha valaki benne van egy térben és ott jól érzi magát, akkor azt egyben gondolja jónak, és ezért aztán elkezd minden működni, ami fontos: hogy szeretni tudja azt, amit ott hall, játszik és átél.

– Az est egy kor- és zenetörténeti bevezetővel fog kezdődni, Fazekas Gergely zenetörténész előadásával. Miért tartottátok fontosnak, hogy Bach zenéje ne önmagában szólaljon meg?

– Én azon dolgozom, hogy ha megszólal, amit csinálok, akkor az önmagában mondjon el minden lényegeset. Az ismeretterjesztő előadás nem az én ambícióm volt, de beláttam, hogy van értelme a bevezetőnek. A János-passió több mint kétórás előadás, ennek a befogadása nem kis szellemi kihívás, de még fizikailag végigülni sem könnyű. Ha van egy bevezető, akkor a hallgató valóban könnyebben tudja átélni az egész zeneművet, mint ha az embernek nincs előképe. Annak különösen örülök, hogy egy ilyen remek zenetudós és muzsikus, Fazekas Gergely lesz az, aki bevezeti a közönséget ebbe a történetbe, és szóban is érzékelteti a mű ezerféle rétegződését.

A két nagy rész között kétnyelvű igehirdetés lesz. Johann Sebastian Bach a darabban pontosan elképzelte, és a partitúrában meg is jelölte ennek a helyét. A passiónak templomban van a helye, meggyőződésem, hogy a szenvedéstörténetet megidéző hangok kizárólag a helyhez és a hithez kapcsolódó jelrendszerben kelnek életre.

J. S. Bach: János-passió BWV 245 a Fasorban

2017. április 8. (szombat) 18 óra
Budapest-Fasori evangélikus templom (Budapest, Városligeti fasor 17.)
Előtte 17 órakor: Ráhangoló – Fazekas Gergely zenetörténész bevezetője
A belépés díjtalan!

Előadók:
Qaartsiluni Ensemble
Ars Nova Sacra Énekegyüttes

Szólisták:
Kéringer László – Evangélista
Asztalos Bence – Jézus
Szerdahelyi Pál – Pilátus
Wagner Adrienne – szoprán
Rajk Judit – alt
Árvai Dániel – tenor
Csapó József – tenor

Hangszeres szólisták:
Kuklis Gergely – koncertmester, hegedű
Laskay Zsuzsanna – hegedű
Ludmány Dénes – brácsa/viola d’amore
Kántor Balázs – cselló
Boldoghy Kummert Péter – nagybőgő
Rákóczy Anna – fuvola
Petrovics Anna – fuvola
Horia Dumitrache – klarinét, basszusklarinét
Bartek Zsolt – klarinét
Pétery Dóra – orgona, csembaló

Ars Nova Sacra Énekegyüttes kórusvezető:
Répássy Dénes

Művészeti vezető és vezényel:
Rozmán Lajos