Ki ne ismerné legnagyobb műveit: a Psalmus Hungaricust, a Budavári Te Deumot, a Jézus és a kufárokat, a Mátrai képeket, a Marosszéki táncokat, a Székelyfonót? Ki ne találkozott volna már gyerekként a nagyotmondó Háry Jánossal, vagy énekelte volna valamelyik kedves gyerekkari művét?

Szerencsére ezek a kompozíciók már kitörölhetetlenül a magyar és az egyetemes zenekultúra részévé váltak. Kodály azonban nemcsak zeneszerzőként és népzenekutatóként alkotott maradandót, hanem népművelő zenetanárként is. Március 6-án éppen ötven éve, hogy a mester elköltözött, emléke azonban tovább él közöttünk tanítványain és azok tanítványain keresztül. Ez év december 16-án pedig születésének immáron százharmincötödik évfordulóját ünnepelhetjük. Külföldön magam is tapasztaltam, hogy Kodály nevének hallatán sokaknak elsőként – nagy művei helyett – a Kodály-módszer jut eszébe.

De mi is az a Kodály-módszer? Lényege – a relatív szolmizáció bevezetése mellett –, hogy az igazi zenei nevelés minél hamarabb kezdődjön. Erről ő maga 1948-ban egy párizsi gyermeknapi konferencián a következőképpen nyilatkozott: „Arra a kérdésre, hogy mikor kezdődjék a gyermek zenei nevelése, azt találtam felelni: kilenc hónappal a születése előtt. Első percben tréfára vették, de később igazat adtak. Az anya nemcsak testét adja gyermekének, lelkét is a magáéból építi fel… még tovább mennék: nem is a gyermek: az anya születése előtt kilenc hónappal kezdődik a gyermek zenei nevelése.” A zenei neveléssel pedig nem feltétlenül öncélú zenészképzésre, hanem boldog és egyenes felnőttek kinevelésére törekedett. „Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét s ami benne érték, azt mind meghatványozza.” Ennek érdekében zeneszerzői géniuszát is szolgálatba állította számtalan pedagógiai célú munkájával – gondoljunk csak a Válogatott bicíniumokra vagy a 333 olvasógyakorlatra.

De éppígy szolgálatba állította a tudós népzenekutatóként fellelt kincseket is. Bartók Bélával együtt felismerték, mennyire fontos a magyarságnak, hogy visszatérjen saját gyökereihez. „Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának.” Nemcsak szószólója volt a kultúra terjesztésének, hanem nagyszínpadi és zenekari műveiben, kórus- és kamaraműveiben egyaránt merít a népzenéből. Olyannyira, hogy Bartók is mély tisztelettel nyilatkozott róla: „Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben.”

Kodály Zoltán hamar felismerte, hogy akkor válhat egész magyar népének nevelőjévé, ha az énekhangot teszi a zenei nevelés alapjává. „Mélyebb zenei műveltség mindig csak ott fejlődött, ahol ének volt az alapja. A hangszer a kevesek, kiváltságosak dolga. Az emberi hang, a mindenkinek hozzáférhető, ingyenes és mégis legszebb hangszer lehet csak általános, sokakra kiterjedő zenekultúra termőtalaja.” Ez az alapelv lett a forrása csodálatos kórusműveinek.

A Kodály-módszert az UNESCO 2016-ban a szellemi kulturális örökség részévé nyilvánította. Miközben hazánkban sajnos egyre sorvad a Kodály-módszeren alapuló általános zenei képzés, külföldön mind nagyobb népszerűségnek örvend. Ennek oka egyfelől a relatív szolmizáció segítségével elsajátítható, sokkal biztosabb intonációs készség, másrészt az a tény, hogy a módszer a lexikális tudás elsajátítása helyett a teljes ember formálására helyezi a hangsúlyt.

Itt az ideje, hogy újra felfedezzük magunknak, amit a világban már oly sok helyen nagyra értékelnek!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 9. számában jelent meg, 2017. március 5-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.