– Sopronban nevelkedett, ezt a várost komoly evangélikus bázisként tartjuk számon egyházunkban. Milyen hatással volt önre a soproni evangélikus közeg?
– Soproni vagyok, de katolikus családba születtem. Viszont már a szomszé dunkban evangélikus família lakott. Mivel Fuchs Károlynak és Katus néninek nem volt gyermeke, bátran mondhatom, hogy a szomszédban is én voltam a gyerek, akit nagyon sokat kényeztettek. Ami azonban igazán hatással volt rám, az a Berzsenyi Dániel Általános Gimnázium, ahol 1960-ban kezdtem tanulni. Az evangélikus líceumot ugyan 1948-ban államosították, de amikor odakerültem, még ott volt a ré gi tanári kar egy része. Abban az ajándékban részesültem, hogy osztályfőnökünk, Tóth Ferenc – diáknyelven Csipsz bácsi – csendesen hitvalló evangélikus volt. Nem beszélt sosem erről, nem beszélhetett, de egész magatartása ezt tükrözte. Prőhle Jenő bácsi nem tanított, de az előadására jártunk. Ha most visszagondolok, ránk, tizenkét–tizennégy éves gyerekekre ezek a komoly tanárok nagyon-nagy hatással voltak. A gyerekkor, az iskoláskor, a bará ti társaság ökumenikus közeget jelentett számomra. Nagy különböztetés, különbség nem volt köztünk. Nem jártunk egymás templomába rendszeresen, de azért gyakran megfordultam evangélikus istentiszteleten, mivel a belvárosban laktunk, s az evangélikus templom nagyon közel volt hozzánk. Sopronból nyitottságot és szeretetet hoztam magammal.
– Püspöki jelmondata — „Fortitudo mea Deus”, „Erősségem az Isten” — nagyon közel áll az evangélikusok köszönéséhez: „Erős vár a mi Istenünk.” Mit jelent önnek ez a mondat?
– Ezzel a választással szerettem volna kimutatni kötődésemet Sopronhoz. Amikor 1988 telén II. János Pál pápa esztergomi segédpüspöknek nevezett ki, és püspöki címert kellett választanom, akkor a soproni várfal képét kölcsönöztem Lackner Kristófnak az 1610-ben készült, Sopron címerét is ábrázoló metszetéről. Lackner, egykori derék soproni evangélikus polgármesterünk a 61. zsoltár részletét választotta mottóként a városcímerhez: „Bástyám és erősségem az Isten.” Ezt én így hosszúnak találtam, egy tagot kihagytam, ezért maradt annyi: „Erősségem az Isten”, „Fortitudo mea Deus.” Ennek mindenki örült: egyrészt veretes, másrészt zsoltár, harmadrészt kötődik Sopronhoz.
– Mi viszont több olyan evangélikus lelkészről is tudunk, akiknek az útja bencés gimnáziumból vezetett az evangélikus teológiára.
– Igen, a nagy evangélikus öregek közül is voltak többen, például Groó Gyula professzor és Nagy Gyula püspök úr is győri bencés diák volt. A fiatalabbak közül pedig Laborczi Géza győri, Béres Tamás pannonhalmi bencés diákunk volt. A proletárdiktatúra évei azt hozták magukkal, hogy más felekezethez tartó lelkészek is nagyobb számban látogattak Pannonhalmára, küldték családtagjaikat bencés gimnáziumokba. Sólymos Szilveszter, Söveges Dávid bencés atyák, Szennay András főapát is jó barátságban voltak evangélikus lelkészekkel. Idősebb Hafenscher Károly és Békés Gellért között megható testvéri viszony alakult ki. Magam fiatal páter voltam, amikor Laborczi Gézán keresztül megismertem sok evangélikus lelkészt, például Donáth Lászlót. Nagyon érdekes volt ebből a szempontból az akkori Magyar Néphadsereg is, ott is több evangélikussal voltam együtt. Reisch György, aki előbb birkózó volt, azután lett lelkész, katonatársam volt, és azóta is nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Rajta keresztül a néhány éve elhunyt Böröcz Enikőt is nagyon jól ismertem. Laborcziné Prőhle Margit írja családtörténetében, hogy „Pannonhalmán nem más vallásúak voltunk, hanem testvérek Jézus Krisztusban”. Ennél jobban nem lehet megfogalmazni, amit ott átéltünk. A lelkészek és a bencések leültek közösen Szentírást olvasni, imádkozni, igét magyarázni, a gyerekek addig körülnéztek a kolostorban. Nagyon jóleső érzés erre gondolni negyvenötven év után is.
– Egyházunkban 2017-ben szinte minden — részben a déli egyházkerületi miszsziói nap is — a reformáció indulásának ötszázadik évfordulójáról szól, arra készül. Ön szerint mi volt a reformáció lényege?
– Szeretném előrebocsátani, hogy szívből, szeretetből, hivatástudatból sokat foglalkoztam történelemmel és egyháztörté nelemmel is – történelem szakos tanár vagyok. Ha Krisztus egyházának a történetét nézzük, akkor azt mondhatjuk, hogy fájdalmasak az egyházszakadások, mind a keleti, mind a nyugati szakadás, de ha a történész szemével nézi az ember, akkor azt mondja, hogy ezek törvényszerűek. A hellén kultúra, a bizánci kultúra talajá ba esett evangéliumi mag más körülmé nyek között fejlődött, mint amelyik a latin talajba esett. Ahogy ismerjük a történelmet, a 16. századra a nyugati egyház nagyon sok belső feszültséget hordozott. Talán nem véletlen, hogy a későbbi teológusok megfogalmazzák ezt a szép alapelvet: „Ecclesia semper reformanda.” Az egyház – nemcsak a középkori, hanem a mindenkori egyház – reformra szorul, hogy újra és újra vissza tudjon térni a forráshoz. Ha jól akarom érteni – és szeretném jól érteni –, Luther Márton is ezt tette, ezért nagyon tisztelem őt, az ő szerzetesi indíttatá sát és eltökéltségét. A „sola Scriptura” elv arról szól, hogy ne hamisítsa meg senki az Isten szavát.
– A katolikusok számára milyen kihívásokat, lehetőségeket tartogat a fél évezredes évforduló?
– Józan keresztény katolikus embernek úgy kellene fogalmaznia: együtt- és bele érzéssel emlékezünk meg a reformációról. Próbáljuk megérteni, próbálunk tanulni belőle. A reformáció kettős meghívás: az egyik az, amit a reformáció is szeretett volna, hogy térjünk vissza a forrásokhoz; a másik, hogy az elapadt lendületünket, a dinamikánkat élesszük újra.
– Szívderítő, amit mond, de a felekezetek közötti megosztottság, előítéletesség ma is tetten érhető – ahogyan az egyházon belüli is.
– A szakadásokat tekintve azt mondom, hogy teológiánk újraolvasása, kö zös egyháztörténelmünknek, közös dolgainknak az újrafelfedezése és mindenekelőtt a testvéri szeretet kell, hogy előrevigyen bennünket az egység felé. Nincsenek idealisztikus elképzeléseim, hogy ez már holnap megvalósulhat, de azt gondolom, hogy a szakadást nem tolhatjuk Istenre, azt mi, emberek idéztük elő. Mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy ezt helyrehozzuk. Hihetetlen, hogy milyen előítéletek, keresztényhez nem méltó gondolkodás épült belénk az elmúlt ötszáz évben. Ez egy érzelmi teologizálás, érzelmi szakadás, még csak racionálisnak sem mondható, mert teológiailag sincs akkora hasadék köztünk, főleg, hogyha az alapot, a Jézus Krisztushoz kötődő keresztségünket nézzük, ami egy. Egy protestáns keresztényt és egy római katolikus keresztényt is az Atya, a Fiú és a Szentlé lek, a Szentháromság nevében keresztelnek meg. Istenképűségünkön túl ez megváltottságunk reménye is, amely bennünket alapvetően összeköt. Hívő módon és józanul kell gondolkodnunk kereszténységünkről, Krisztushoz tartozásunkról, amely mai világunkban rendkívül veszé lyeztetett. Meggyőződésem, hogy Jézus hitet kíván önmaga iránt – de a hit mindig a szívünkkel, a lelkünkkel és az intelligenciánkkal függ össze. A keresztény ember a kapott ajándékaival együtt lelkileg is F mindig intelligens és bölcs. És ha az, akkor mindenütt az egységet kell munkálnia. A 21. században is. Nem dolgozhatok azon, hogy mindenáron azt deklaráljam, hogy a másik más.
– A közös áldozás, illetve úrvacsora kérdése az egyik sarkalatos pont, amely minden ökumenikus párbeszéd, fórum vagy istentisztelet alkalmával előkerül. Hogyan látja ennek lehetőségeit?
– Híre ment, és nem mindig egészen jó indulattal, hogy egy testvérünk reformá tusként katolikus közösségben úrvacsorát vesz, áldozik két püspök engedélyével – katolikus részről az enyémmel. (János testvérrel nemrég a Kötőszó blog készített interjút. – A szerk.) Magam ezt hittel, szeretettel, körültekintő módon engedélyeztem. Meg vagyok győződve arról, hogy ez a fiatalember a „katholikosz” hitnek megfelelő módon jár el és cselekszik, efelől nincs kétségem, nem vagyok jogi zavarban. De látom, hogy a hitnek ezt a cselekedetét sokaknak nehéz felfogni. Ahogy ennek az esetnek híre ment, egy kedves, idősebb házaspártól kaptam levelet, akik megerősítettek ebben, és bevallották, hogy hitben és szeretetben ők is ezt gyakorolják – egyikük katolikus, a másikuk nem. Azt írták: „Úgy gondoljuk, kedves Asztrik, hogy számunkra, keresztények számára ez nem jogi kérdés, hanem a misterium fidei, a hitnek csodálatos titka.” Hívő, intelligens ember ezzel tud mit kezdeni. A baj az, amikor az emberek vallásosak, de nem hívők. Talán az a legnagyobb gond, hogy gyakran felszínesen gondolkodunk a saját hitünkről és egyházunkról.
– Ferenc pápa tavaly, a reformációi emlékév megnyitásakor a svédországi Lundban történelmi jelentőségű beszédet mondott. Kifelé nyitó személyisége, egyházújító szellemisége miatt többen már-már „új Lutherként” emlegetik — Fabiny Tamás püspökünk is írt nemrég cikket erről. Mit gondol erről a párhuzamról?
– Nagyon izgalmas látni, hogy ma Ferenc pápa úgy vízválasztó, mint a mi Urunk Jézus Krisztus. A többség a katolikus egyházban hagyományos módon gondolkodik a pápaságról, Róma püspöké nek küldetéséről. A pápa pedig azt gondolja, ami ténylegesen a hivatása: az ő feladata, hogy a testvéreit, a világegyházat és azon túl minden keresztényt bűnbánatra és hitre segítsen. Hogy ez a hit élő legyen, hogy ebből irgalom, kiengesztelődés, szeretet, testvéri szeretet és a másik felkarolása, adott esetben még a szegénységünk vállalása is fakadjon. A pápa az evangélium lelkületét, a nem dekázó szeretet lelkü letét képviseli. Ezzel ő hihetetlen kihívást, provokációt követ el egyrészt azoknál, akik megszólítottnak és meghívottnak érzik magukat, másrészt azoknál, akik hallják és látják sokak lelkesedését, és nem tudnak mit kezdeni Róma püspökével. Ez időnként zavart okoz. Fabiny püspök úrnak teljesen igaza van, hogy reformátor. Nem 16. századi értelemben, hanem úgy, hogy mint minden reformátort, a „reformam”, „vissza az eredeti formához, a kiindulóhoz” szándék vezeti. A Jelenések könyvében úgy mondja a Lélek: elhagytad a kezdeti szeretetet. Az egyházat, amely jelen van a világban, amely imádkozik, amely a remény hordozója, amely jót tesz, megpróbálja az „élő vizekhez” visszavezetni.
– Talán azért is ez az ellenérzés Ferenc pápával szemben, mert annyira erősre építettük az egyházat körülvevő falakat, hogy bosszantó, ha valaki most kilépésre késztet?
– Jézusnak a zsenialitása, hogy az egyház mindenkori időszerűségét látja, amikor azt mondja, hogy szegények, elesettek, megtévedtek, bűnösök mindig lesznek köztetek. Az egyháznak kifogyhatatlan forrása van a társadalomból, mert szegények, rászorulók mindig lesznek közöttünk. Küldetésünk nem a felső tízezerhez szól. Persze az odatartozókat sem zárjuk ki, de Jézus a peremre terel bennünket, minthogy ő is a peremen lévők között szolgált. Ma az egyházat ahhoz kellene hozzásegíteni, hogy úgy tudjon beszélni, úgy tudjon tanúságot tenni Jézusról, hogy azt a mai ember megértse. Középkori szókinccsel és szóhasználattal nem mehetünk egy szekularizált világba. Tolmácsolásra lenne szükség. Igehirdetéseimben néhány mondatot mindig szentelek annak, hogy a hallgatónak elmondjam: amikor azt mondjuk, hogy Isten, vagy amikor azt mondjuk, hogy egyház, akkor rólad van szó. A te igényeidre akarunk választ adni, és azért beszélünk az Istenről, hogy a te életed teljes legyen. Az emberek azt gondolják, hogy valami elvarázsolt, távoli valóságról van szó. Nem. Isten egészen közel van hozzánk. Ennek felismerését kell segítenünk.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 11. számában jelent meg, 2017. március 19-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.