– Jó pásztor vasárnapján a lelkészi hivatás megerősítéséért fognak a gyülekezetek imádkozni. Miért tartjátok fontosnak, hogy nagyobb figyelem kerüljön a lelkészi szolgálatra?
Korányi András: – Az egész nyugati világban látni lehet, hogy a lelkészi elhívások száma csökkenőben van. Ez azt is tükrözi, hogy a gyülekezeteknél is alábbhagyott a küldő erő, ugyanakkor az is érzékelhető, hogy kevésbé tartják vonzónak a fiatalok azt az egyébként nagyon izgalmas életformát, amit egy lelkész él. Ezen a vasárnapon olyan gondolatokat szeretnénk elmondani és közvetíteni, amelyek újra közel hozhatják ezt az összetett és szép hivatást. A jó pásztor vasárnapja önmagában hordozza azt az üzenetet, hogy a lelkész szolgálatában a jó pásztorság élhető és jó életforma ma is. Ezt szeretnénk jobban tudatosítani a gyülekezetekben, a családokban, az iskolákban és a különböző intézményekben, hiszen ezek mind az élő hit küldő közösségei az egyházi szolgálatra.
– A lelkészi hivatást választók számának csökkenése azzal is összefügghet, hogy Európában a fiatalok többsége mára már nem az egyházhoz tartozónak vallja magát. Hogyan lehet ebből a helyzetből mégis ezt az életpályát előtérbe hozni?
Pángyánszky Ágnes: – A mai ember látóköréből az egyházi hivatás eléggé kikopott. A legújabb ifjúságkutatások megmutatják, hogy valóban kevés ma Magyarországon az egyházhoz kötődő fiatalok száma, de a statisztikákból az is látszik, hogy a mai fiatalok lelki igénye és lelki éhsége igen erős. Nagyon sok fiatal olyan hivatást keres, ami választ ad arra a vágyára és elköteleződésére, ami az életében jelentkezik. Fontos, hogy kimondjuk: ha valaki szeretne emberekkel foglalkozni, ha valakinek fontos az, hogy a másik ember hogyan érzi magát, ha valaki úgy érzi, hogy szívesen közvetíti Isten szavát, akkor ez lehet az Isten hívásának való engedelmeskedés. A lelkészi szolgálatban az emberekhez oda tudok fordulni, segíteni tudok másoknak. Szükséges, hogy ezt sokkal jobban tudatosítsuk saját magunkban. Az, hogy a lelkészi szolgálatot a gyülekezeten belül most ünnepelni fogjuk, ez bennünket is segít ebben, valamint a társadalom számára is jelzés lehet. Ez a hivatás egyrészt egy teljesen természetes szolgálat, másrészt van benne egy olyan többlet, ami megmutatja azt, hogy mit jelent az Isten hívásának engedelmeskedni, azt követni.
– Elődeink egy tiszteletben álló személyre, a település bölcsére is tekintettek a lelkészben. Ez mára már megváltozott, legalábbis átalakulóban van. Milyen kihívások és elvárások előtt áll a 21. század lelkésze?
Pángyánszky Ágnes: – Annyiban biztos, hogy változott a világ, hogy ez a fajta tekintélyrendszer nem annyira egyértelmű. Ma az a fő kérdés, hogy a lelkész hogyan áll az emberek mellé, mennyire látszik, hogy szereti őket, kifejezi-e, hogy az a szolgálat, amit végez, értük történik. Erre az embereknek nagyon nagy igényük van. A régi, öltönyös pap bácsi képe egy fiatalos, jól szervezett, gyerekekkel focizni tudó és gitározós lelkész képe felé mozdult el. A legfontosabb az, hogy az a szeretet, amit közvetíteni szükséges, az valóban megérkezhessen az emberekhez.
Korányi András: – Különböző generációk szemszögéből teljesen átértékelődött az emberközeli hivatásoknak az értéke és a megbecsültsége. A nyugati társadalmaknál látjuk, hogy az egymás iránti szolidaritás mélyebb, az önkéntesen végzett munka sokkal elterjedtebb, de valójában ott is egyre szűkül ez réteg a generációk váltakozásával, a digitális elszemélytelenedéssel. Nálunk is hasonló a helyzet. A mindenre elszánt fiatalok kis csoportja ott van a segítő szolgálatban, a hétköznapi környezetben és a gyülekezetben is, az emberi kapcsolatok leépülése miatt azonban egyre jobban kisebbségbe szorulnak. Ezért segíteni kell azt a gondolkodásmódot, hogy a felelősségvállalás és értékteremtés visszaforgathat és megváltoztathat dolgokat a körülöttünk lévő világban. Az emberekkel foglalkozó hivatások megbecsülése és előtérbe hozása így építkezés a jövőnek. Különösen is meg vagyok győződve, hogy így van ez a lelkészi szolgálattal és az egyházi szolgálatokkal kapcsolatban.
– „Mert jóllehet, igaz az, hogy mi mind egyenlőképpen papok vagyunk, mégsem tudnánk mind (…) nyilvánosan tanítani és szolgálni” – fogalmazott Luther Márton. A lelkész legjobb esetben a presbiterekkel és más gyülekezeti tagokkal – az egyetemes papság elvére is támaszkodva – nem magányos szolgáló, hanem csapatjátékos.
Pángyánszky Ágnes: – A mostani vasárnap bár alapvetően a lelkészi szolgálatról szól, de hozzá lehet venni a kántori, hittanári szolgálatot is. Az egyetemes papság elve alapján ugyanakkor ebben az is benne van, hogy olyan jó lenne, ha minden ember azt látná, hogy az a hivatás, ami alapján ő a munkáját végzi, az az Istentől jövő hivatás. Ez a vasárnap ennek a felismerését is magába hordozza.
Korányi András: – A reformáció jubileumi évében az egyetemes papságra óriási hangsúly esik. Valahol meg kellene teremteni újra a szolgálatok egyensúlyát. A jó pásztor vasárnapja számomra azt jelenti, hogy a gyülekezetbe mindenki elhozza azt, amije van. A gyülekezet élő közösségként szolgál és vesz részt a közösség tagjainak az életében, a mások mindennapi problémáinak a megoldásában, de ebben a pásztorolásnak hatalmas áldása és ajándéka van. A protestáns teológia szerint Jézus mindannyiunk pásztora, a családfő a családjának pásztora, míg a lelkész a gyülekezetének pásztora. A sokféle összeadott érték és a szolgálat a gyülekezetben nemcsak a közösség profi működtetéséről szól, hanem a pásztorolás lelkészi szolgálatának ebben döntő és egyedülálló jelentősége van. Isten azt a „prémiumot” is beleteremtette az egyházba, hogy Jézusban jó pásztort adott nekünk. Ennek nyomán bontakozik ki a pásztori szolgálat, amelyben olyan áldásokat és közösségeket tapasztalhatunk meg, amelyek másutt nem annyira magától értetődők.
– Mit szeretnétek tudatosítani a gyülekezetekben ezen a vasárnapon?
Korányi András: – Ez a vasárnap nemcsak a lelkészi hivatásnak, hanem a klasszikus gyülekezeti és egyházi életnek is az ünnepe. Amikor imádságot és éneket kérünk a gyülekezetektől, akkor alapvető hátteret kérünk ahhoz, ami nélkül a szolgálat nem működik. Ugyanakkor az igehirdetés ünnepe is ez a vasárnap, hiszen az igehirdetői szolgálatot tesszük újra a helyére. Ma, amikor a lelkészi szolgálat kiegészül a hitoktatás feladatával, akkor fontos, hogy azt a néhány hitvallásosan klasszikus feladatot – mint az Isten élő igéjének hirdetése, a szentségek helyes kiszolgálása, a gyülekezet pásztorolása – kiemeljük, mintegy ellensúlyozva azt a képet, hogy a lelkész sokszor már szinte csak, mint hitoktató jelenik meg a gyülekezet előtt.
– Egyházunk zsinata az elmúlt időszakban többször is tanácskozott a lelkészi életpályáról. Mit jelent ez a modell?
Pángyánszky Ágnes: – Egy lelkészi életútnak is vannak olyan sarokpontjai, amelyek bizonyos szinten szabályozhatók. Gondolok itt a képzésre, mentorlásra, továbbképzésre, vagy jövedelmezésre. Nagyon sok segítséget tudunk adni egymásnak és nem baj, ha ezeket előre átgondoljuk és megtervezzük. A lelkészi életpálya-modell kialakítása egy nagyon jó kezdeményezés az egyházunkban. A lelkészi hivatás segítő szolgálat, amiben arra is vigyázni kell, hogy a szolgálattevő mindezt hogyan tudja feldolgozni. Látni kell, hogy velünk is történnek életesemények. Mi belehelyezzük magunkat az Isten tenyerébe. Olyasmi is történhet velünk – az elhívás is ilyen – amit nem terveztünk, hanem hatalmas bizalommal átadjuk az életünket az Istennek. Az életpálya-modellel segítséget lehet egymásnak nyújtani, ami fogódzót, biztos pontokat jelent.
Korányi András: – A segítő rendszerek meg tudják erősíteni azt, hogy a humán területen dolgozókhoz hasonlóan, nagyon sok energiát kívánó hívatásban szolgáló lelkészek stabilabban tudják megőrizni a személyiségük épségét, a hitelességüket, a családjuk békéjét. Ezért fontos a belső és külső elhívás tudatos vállalása. A belső elhívás az, hogy felismerjük, hogy Istennek milyen fantáziadús elképzelése van arról, hogy hogyan akar a világon segíteni és még mindig rendelkezik azzal a bizalommal, hogy ebbe bevon embereket, bennünket. A külső elhívás az, hogy az egyházon belül megbecsüljük a lelkészi szolgálatvégzést. A gyülekezetben és az egyház részéről is legyen állandóan megszólaló üzenete annak, hogy a lelkészi hivatás értelmes szolgálat, abban az egyház mindig, ma is támogatandó hivatást lát.
– Mindketten az Evangélikus Hittudományi Egyetemen szolgáltok. A teológia mennyire tudja a lelkészi feladatokra felkészíteni a leendő lelkészeket, hitoktatókat?
Korányi András: – Manapság is tapasztaljuk, hogy egy-két évtizeden belül is tud Isten olyan fordulatokat beletenni a történelembe, hogy közízlések és kultúrák teljesen más irányba mennek, mint előtte. Olyan felkészítés, amely előre megválaszolja a kérdéseket a ma átlagosan várható hét-nyolc évtizedes életútra, lényegében lehetetlen. Ugyanakkor mégis van egy alap. Egyrészt egy egészséges biblikus látásmód, az egyház tanításában és identitását meghatározó eseményekben való jártasság, a továbbadáshoz szükséges képességfejlesztés. Lényeges a hivatásgondozás, azaz az érett, felelős, tudatos hitre való eljutásban való segítés, a közösségépítés. Mi nem szemináriumnak hívjuk a lelkészképző intézményt, de – a szó eredeti értelmében – a magvetés helyének tekintjük. Azt szeretnénk, hogy akik itt tanulnak, „megművelt” teológiai kultúrával, biblikus látásmóddal és kulturált missziói hozzáállással tudjanak kimenni a szolgálatukra. Párbeszédképesek legyenek, legyen bennük tapintat és tisztelet, ugyanakkor újító szándék és bátorság is. Ez érzelmi, értelmi és közösségi kultúrát, azaz egyfajta mély biblikus kultúrát jelent.
Pángyánszky Ágnes: – A magas színvonalú teológiai képzést és annak elsajátítását Andráshoz hasonlóan én is nagyon fontosnak tartom. Evangélikusként büszkék lehetünk arra, hogy ezt a fajta oktatást tudjuk nyújtani. Emellett azt is látni kell, hogy azok a fiatalok, akik hozzánk érkeznek igencsak formálódó személyiségűek. Fontos, hogy ami a teológián történik, az megerősítően hasson rájuk, hogy el tudjon mélyülni a hit kérdése bennük, hogy megismerjék a hallgatók az egyháznak, benne a gyülekezetnek a helyzetét. Ezért is vannak a szuplikációs alkalmak, a teológusnapok és a hatodév is. Ezek mellett a legfontosabb az, hogy megerősödjön bennük az elhívás kérdése, és hogy rádöbbenjenek: szeretik a gyülekezetet és az egyházat. Amennyiben a hithez és elköteleződéshez járul hozzá az a teológiai képzettség, ami itt megszerezhető, akkor a 21. században is lehet új típusú lelkésznek lenni, de ugyanazzal a hagyománnyal és értékkel, amit az evangélium jelent. Azt szeretnénk, hogy aki nálunk végez, abban élete végéig maradjon meg az evangélium hirdetésének az öröme.
– A lelkészi hivatás vasárnapja kapcsán nem mehetünk el amellett, hogy ti magatok is lelkészek vagytok. Miért választottátok a lelkészi hivatást és mi az, amiért ezen a vasárnapon a saját életetekre vonatkozóan hálát fogtok adni?
Korányi András: – „Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké” (Róm 11,36) – ez szerepelt az avatási meghívómon. Ez azóta is fontos igém, hiszen fegyelmez, kordában tart, értelmez, mindig valamilyen új fejezetet nyit. Azért választottam ezt a hivatást, mert nem én választottam. Luther végig küszködik azzal, hogy tényleg úgy akarja-e Isten azt, amit ő tesz, ahogyan teszi. Valamennyien kicsit így vagyunk. Más területeket is választhattam volna, sokan tanácsolták is, de Isten sosem engedte, hogy addig más diplomát szerezzek, amíg már nem másból akarok megélni. Olyan ez, mint amikor az autó akkumulátora menet közben tölti önmagát: minél jobban benne van az ember a szolgálatban, a gyülekezeti vérkeringésben, ott hirtelen kiderül, hogy egyre több a feltöltődés és egyre inkább erősödik az elköteleződés. Nagyon jó gyülekezeti közösségekben szolgálhattam. Pályakezdőként a csővári és penci gyülekezetben, majd Pestszentlőrincen, utána a teológián voltam lelkész. Rengeteg olyan élményem van, hogy az egyház jó arcával találkozhattam, ami segített a szolgálatvégzésben. A teológus közösség is egy speciálisan fontos közösség, ahol megtanultam becsülni és tisztelni, hogy a fiatalok fantáziát látnak és elhívást vállalnak Isten szolgálatában és ebben az egyházban. Ez hallatlanul szép élmény.
Pángyánszky Ágnes: – Bár mindkét szülőm részéről evangélikus családban nőttem fel, a nyolcvanas évek végén mégis egy különleges esemény volt az életemben, amikor elhívást kaptam a lelkészi szolgálatra. Tanárnak szerettem volna menni, de jött egy olyan pont, amikor úgy éreztem, hogy újra nyitnom kell a gyülekezetem felé és elkezdett érdekelni a lelkészi hivatás. Onnantól kezdve annyira egyenes és egyértelmű volt az út, hogy bár bölcsészkart elvégeztem nem az számított fő hivatásomnak, hanem a lelkészi szolgálat. Olyan gyülekezeti közösségekben szolgálhattam, amelyek végig megerősítettek a szolgálatban. A teológia elvégzése után az egyetemi lelkészi szolgálatot indíthattam el, ahol csodálatos volt megtapasztalni, hogy a semmiből hogyan épül fel egy gyülekezet. Ezt követően kerültem férjemmel együtt a nagy tradíciójú, tót hagyományú pilisi gyülekezetbe. Ez számomra annyi örömet és boldogságot jelentett, hogy azt hiszem, életem végéig ki fog tartani az az élmény, amit onnan hozok. A teológiai egyetemi lelkészi szolgálatra is azért tudtam igent mondani, mert az éreztem, hogy a több mint húsz év szolgálata olyan „muníciót” adott, amit nagyon szívesen adok át a fiataloknak. Arra próbálom tanítani a teológusokat, hogy szeressék azt a hivatást, amit végeznek, azaz szeressenek az emberekkel foglalkozni. Lelkészként oda tudunk állni és az öröm evangéliumáról beszélhetünk kereszteléskor, esküvő alkalmával, de milyen fontos szolgálat az is, hogy a gyászoló emberek mellett a vigasztalás evangéliumát hirdethetjük. A lelkészi szolgálatban az ember átéli, hogy van értelme mindennek és egy olyan kommunikáció valósul meg, hogy az Isten kommunikál velünk és engedi, hogy mi általa Őróla beszéljünk.