Dr. Fodor Tamás, Sopron Megyei jogú Város polgármesterének emlékező gondolatai: 

Az erre a műveletre felállított Népgondozó Hivatal adatai szerint a magyar kormány 1946 és 1948 között legalább 185 ezer német nemzetiségit fosztott meg állampolgárságától, valamint teljes ingó és ingatlan vagyonától, s telepített ki az éhező és romokban heverő Németországba.

Tisztelt Megemlékezők!

Sopronban és a soproni járás német községeiben az összeíró bizottság 1946. április első napjaiban, megkezdte a kitelepítendők regisztrálását.

Míg a jó érzésű soproniak, főként a kisgazdapárthoz tartozó politikusok minden tőlük telhetőt megpróbáltak a helyiek mentesítése érdekében, addig a Magyar Kommunista Párt Sopron Megyei Bizottsága április 18-án felhívást tett közzé, amelyben követelte a kitelepítés minél gyorsabb ütemben való végrehajtását.  

Egyúttal a Kommunista Párt elítélte a „reakció” mesterkedéseit, amely az úgynevezett gazdag polgárok mentesítésére irányult. Végül felhívta a figyelmet arra, hogy betelepítésnél az új telepesek politikai és erkölcsi magatartását fokozott gondossággal vizsgálják meg!

A Dunántúli Evangélikus Egyházkerület püspöke 1950. január 7-én körlevelében felhívta a lelkészek figyelmét, hogy írják meg az utókor számára gyülekezetük 1900–1949. évi történetét.

E püspöki felhívásra elkészült egyebek mellett Balf, Harka, Ágfalva és Sopronbánfalva evangélikus gyülekezetének története is.

Engedjék meg, hogy a sopronbánfalvai lelkész, Prőhle Károly professzor kéziratának a kitelepítésre vonatkozó részét idézzem:

Sopronbánfalva:

»Már a 1941-es népszámláláskor suttogták, hogy kitelepítik azokat, akik németeknek vallják magukat. Ezt már mindenki rég elfeledte. 1945. augusztusa óta újra emlegetni kezdték, hogy kitelepítik a németeket. Senki sem hitte.

Ismervén az új politikai helyzetből adódó lehetőségeket, igyekeztem előkészíteni az embereket erre a nagy megrázkódtatásra.

Intettem híveimet s kértem, készüljenek fel lelkileg. Voltak, akik nevettek naivságomon, mások szavaimat arra magyarázták, hogy szeretném a kitelepítést és csak kevesen hallgattak rám. 1946. április 7-én hirtelen összeírták a község egész lakosságát.

Kitelepítési bizottságok, nagyszámú rendőrség és egyéb alakulatok jelentek meg a községben. A községet teljesen lezárták.

Egy hét múlva, április 14-én, virágvasárnapján kifüggesztették a kitelepítendők névsorát, 2500 névvel. Szenzációja volt a névsornak, hogy benne nevem is szerepelt a német nemzetiségűek és német anyanyelvűek közt. Mindenki tudta, hogy ez lehetetlen. A vizsgálat kiderítette, hogy nevem mellé az idegen összeíró bizottság a velem egykorú, távollévő Plöchl Károly adatait írta be. [...] A kitelepítés leírhatatlan lelki megrázkódtatásokkal járt a legtöbb ember számára. Váratlanul jött és készületlenül találta az embereket. Elkezdtek enni, inni, mulatni, zenélni és lázasan csomagolni. Nem sokat vihettek magukkal. Keserves dolog volt ez azok számára, akik életüket vagyongyűjtésre állították be. De nem romboltak.

Vagyonukat épen adták át s öngyilkosság is csak három volt. Egyik sem evangélikus. A vonatok indulása előtt mindig búcsú istentiszteletet tartottam. [...] Április 17-én, nagycsütörtökön reggel 7 órakor az első szerelvény utasainak házát lezárták, s házuk elől késő délutánig szekereken szállították át őket az ágfalvai állomásra, ahol a  bevagonírozás történt. Ez a szerelvény nagypénteken indult. A második szerelvény húsvét reggelén Ágfalváról indult, a harmadik húsvét utáni szerdán a soproni vasútállomásról.

Minden alkalommal mindenkit felkerestem a szerelvényen, mindenkivel beszéltem és kezet fogtam.

Búcsúzásul sokan mondták: A tisztelendő úr volt az egyetlen, aki nekünk igazat mondott és soha sem csapott be. Az egész kitelepítés 18 napon belül játszódott le. A frontátvonulásnál is borzalmasabb élmény volt a kitelepítés....«

Tisztelt Emlékezők!

Ez az emlékmű itt mögöttem nem csak a személyes emlékezés helye. Ez az emléktábla figyelmeztetésül is áll itt, hogy idegen hatalmak soha többé ne avatkozzanak bele hazánk, városunk életébe.

A magyarországi és így a sopronibánfalvai németség szenvedésének története emlékeztessen minket arra, hogy minden ember elidegeníthetetlen joga ott élni, ahová született, abban a hazában, abban a városban, amely a saját otthona.

Magunknak kívánok elegendő erőt és kitartást, hogy ezt a jogot megvédjük, megtartsuk, és a szülőföldön maradás jogát, Európán kívül is érvényesíteni tudjuk.

Reménnyel és hittel kívánok Mindannyiunknak méltóságteljes emlékezést!