Lehel László az evangélikus egyház vezetőinek ügynökmúltját feltáró, Háló 2. kötet megjelenése után szóban tájékoztatta állambiztonsági érintettségéről az egyház vezetőit. A nyilvánosság elé akkor ő nem állt ki, az egyház tényfeltáró bizottsága pedig ebben az ügyben őt egészen mostanáig nem kereste. Miért nem keresték meg? Tudtak Önök arról, hogy Lehel az egyház vezetői előtt felfedte magát?

A Lehel László által 2014-re datált kommunikáció részleteit közelebbről nem ismerem. A bizottságot ő közvetlenül nem kereste meg. Eljutott viszont hozzánk korábban, közvetve, egy homályos, és legalább kétféleképpen értelmezhető üzenete, amire a 2014-es Háló kötet egyik tanulmányában, neve említése nélkül, utaltunk is azok között a példák között, amelyek a tényfeltáró bizottsággal való együtt nem működést fejezik ki: 'egy másik ügynök, akinek csak a fedőneve került elő, megüzente a bizottságnak, hogy a levéltárban soha nem fog semmit találni róla...'. (22. o.)

Az efféle áttételes kommunikáció egyébként a tényfeltáró munka gyakorlatában egyáltalán nem számít szokatlannak. Lehel Lászlóval a Magyar Nemzet-cikk, és a Kötőszó–interjú után bizottsági kezdeményezésére találkoztunk, majd néhány nap múlva elküldtünk neki egy többoldalas kérdéssort, kéthetes visszaküldési határidőt kérve. Válaszainak beérkezése és azok értékelése után folytatjuk tovább a beszélgetést.

A Háló 2. kötet megjelenését megelőző kutatások során Önök nem keresték meg Lehelt?

A napilapban ismertetett iratokat a bizottság évek óta ismeri, és a levéltárból előkerült adatokról az éves munkajelentésében az egyházvezetést és a zsinatot is tájékoztatta. Mivel azonban sehonnan nem kaptunk sürgető kérést, hogy Lehel László esetét emeljük ki a többi közül, esetében is a 2007-es működési rendünk szerint járunk el: különböző (egyházi és állami) levéltárakban folyamatosan kutatjuk és gyűjtjük az érintettről szóló, ill. tőle származó dokumentumokat, majd a lehetőségek szerinti teljes iratanyag birtokában értékelő összegzést készítünk az egykori hálózati tevékenységéről. Az iratfeltárással párhuzamosan az érintettet – és mindig elsősorban azokat, akiknek az esete aktuálisan publikálás előtt áll! – megkeressük, interjút készítünk, egy kérdéssor megválaszolására kérjük, együtt értelmezzük az előkerült iratokat. Vagyis próbáljuk közösen feltárni a történteket, amennyiben persze minderre maga a megszólított is nyitott. A publikálás a bizottság által kidolgozott, és a zsinat által jóváhagyott tematikus rendben történik. Az egyházi hierarchiában „fentről lefelé” haladva dolgozzuk fel, és jelentetjük meg sorban az egyházvezetők, a teológiai tanárok, a lelkészek és a nem lelkészi (laikus) egyházvezetők állambiztonsági kapcsolatairól megismert dokumentumokat, adatokat. Eszerint Lehel László esettanulmánya a Háló-könyvsorozat 5. Lelkészek című kötetében jelenik meg. Úgy gondolom, egy közösségnek, amelyik 12 évvel ezelőtt felvállalta, és azóta következetesen végzi e kényes-kínos feladatot, amelyik konkrét eredményeket tud felmutatni, s így ha lassan, időnként hibázva, de a múltfeltárás mégis halad előre, joga van ahhoz, hogy maga döntse el, mit kezd e terhes „tudással”. Hogy – külső nyomástól és elvárásoktól függetlenül – maga határozza meg, mely lépéseket mikor, milyen sorrendben tesz meg.

Hogyan fogadta 2005-ben az evangélikus egyház közvéleménye a tényfeltárás szándékát és volt-e különbség a hívek és a lelkészek, egyházvezetők reakciója között?

A döntés akkor is, ma is folyamatosan feszültséget generál. Kezdetben főleg két, markánsan különböző vélemény fogalmazódott meg. Nagyon leegyszerűsítve: „…minek vájkálni a múltban, a lelkészek és az egyház lejáratása helyett sokkal fontosabb problémákkal kellene foglalkoznunk” illetve „…ne takargassuk a saját szennyesünket, ismerjük meg mi magunk a múltunkat, bármilyen nehéz is a szembenézés.” Gyanítom, hogy nagyjából ma is ez a két „szélső érték”. Az akkori egyházvezetés az utóbbi mellett tette le a voksát, és a munkabizottság célja ma is az, hogy sematikus „ügynöközés” helyett próbáljuk meg az egyes eseteket nemcsak pontosan megismerni, de minél szélesebb – egyéni, családi, egyházi, politikai-egyházpolitikai, belügyi – összefüggésrendszerben elhelyezni. Nem egyes lelkészek „lejáratásáról, meghurcolásáról” van tehát szó. Mert a lelkész-ügynök története soha sem csak a saját magáé, de sokaké is, kisebb-nagyobb közösségeket is mélyen érint: a családtagokat, a tágabb családi kört, vagy a gyülekezeteket, ahol a lelkész a hálózati és a lelkészi feladatokat éveken-évtizedeken keresztül párhuzamosan látta el.

„A meglévő hálózati kontingens megtartása alapkérdés. Akit egyszer már megnyertünk, úgy kell nevelni, irányítani, hogy az együttműködés megtagadásának a gondolata még akkor se merüljön fel, ha a tartó személyében változás következne be.” (Dr. Horváth József rendőr vezérőrnagy, a BM III/III. Csoportfőnökség vezetője.  Bp. 1986. november 6-i parancsnoki értekezlet)

És érinti a „Mari néniket” is, akik akkoriban legfeljebb sejthették, de nem tudhatták, hogy a vasárnap ostyát-bort osztó, keresztelő kéz előző nap talán ügynökjelentést írt. És ma sem egyszerű a „mi papunk (is) ügynök volt” felismerés birtokában vasárnaponként beülni a templom padjába. De felkavarja a kollégákat, a lelkésztársakat is, kit így, kit úgy, akik közül sokan maguk is hasonló titkos kapcsolat árnyékában vagy éppenséggel „fényében” éltek és dolgoztak. De a múltfeltárás egyfajta szembenézés és önvizsgálat is: képes volt-e az egyház (lelkészek és hívek) hiteles keresztyén választ adni a totalitárius, egyházellenes politikai rendszer (ki)hívásaira. Nincsenek illúzióim: az egyház nem tanul a múltbeli hibákból, az egyház újra meg újra képes belelépni ugyanabba a pocsolyába. Keveseknek adatik meg a tisztán látás képessége. Ezért tartom fontosnak, hogy a múltfeltárásunk ne csupán az ügynöktörténetekre koncentrálódjék, hiszen nem „ügynökvadászok” vagyunk. Szisztematikusan keresem-kutatom a pártállamban hitükért, hit- és elvhű magatartásuk miatt szenvedő evangélikusok (papok és laikusok) sorsával kapcsolatos dokumentumokat is. Azokról, akiket fizikailag bántalmaztak, összetörtek, megrágalmaztak, bebörtönöztek, kitelepítettek, kényszernyugdíjaztak, félreállítottak vagy „csak” elhallgattattak, mellőztek. Akik sok esetben épp az állami szervek akaratát végrehajtó, az üldözöttek mögül kihátráló, velük közösséget nem vállaló egyház(vezetés) révén nyomoríttattak meg.

Múlt nélkül nincsen jövő sem, pártállam és egyház 1945–90 közötti viszonyának teljes körű megismeréséhez a papi ügynöktörténetek ismerete sajnos megkerülhetetlen. Nem tehetünk úgy, mintha nem léteztek volna, és nem lettek volna jelen – rejtetten, de nagyon is meghatározó módon – az evangélikus egyház életében. Enélkül féloldalas marad a korszakról alkotott képünk, felemás az egyháztörténet írásunk, hamis és csalóka az egyházi önképünk.  Tényfeltáróként teszem a dolgom: iratokat, adatokat gyűjtök, legjobb tudásom szerint próbálom elvégezni, ami emberileg, szakmailag, itt és most lehetséges. Igyekszem nem ítélkezni, és sokat felidézni „az elítéled a bűnt, de megmented a bűnösöket”-gondolatot. És imádkozom, leginkább a Szentlélek támogató jelenlétéért. Most még „tükör által, homályosan” látunk, egyszer majd mindent a maga teljességében, valahol, valamikor…

Tovább a KötőSzó blogra.