Örültünk a találkozásnak, annak, hogy újra együtt töltekezhettünk, együtt gondolkodhattunk, beszélgethettünk egymással. Bár a téma kissé negatív színezetű, a konferencia atmoszféráját mégis az ügy komolysága mellett az őszinteség, a nyíltság, a derű, a humor, a vidámság jellemezte.

Heinemann Ildikó vecsési evangélikus lelkész, kórházlelkész áhítatával kezdődött a program szakmai része. Az áhítat témája, „a vihar lecsendesítése” kapcsolódott a fő témánkhoz. Viharok jönnek az életünkbe. Nem mondhatjuk azt, hogy „csatlakozz Jézushoz és nem lesz semmi bajod”. Az a kérdés, hogyan állunk helyt az élet viharaiban. A vihar kizökkent a biztonságunkból, de éppen azért, mert hiszünk, másképp állunk hozzá életünk viharaihoz. Jézus nyugodtan alszik a hajóban, benne nincs semmi félelem, mert benne teljes a bizalom. Jézus arra hív, hogy bízzunk benne. Ő nemcsak a vihar ura, hanem a mi életünk ura is. Minden krízishelyzetben, minden katasztrófában velünk van.

Az áhítat után Molnár József miskolci lelkész, kórházlelkész előadását hallottuk Krízis intervenció mentálhigiénés szempontból címmel. Megtudtuk, hogy három évvel ezelőtt egy európai uniós pályázat keretében létrehoztak egy olyan projektet, amelynek négy ország a tagja, és az a feladata, hogy katasztrófa estén hogyan tudunk összefogni, és együttműködve olyan intézkedési tervet kidolgozni, amely jól működik.  
Felmerült a kérdés: Mit nevezünk katasztrófának? A meghatározás szerint olyan fordulat, csapás, hirtelen esemény, amely legalább húsz embert érint, és meghatározott kárösszeget von maga után. Ezért van az, hogy a veronai buszbalesetet nem minősítették katasztrófának, hanem tragédiának. Elhangzott az a kérdés is, hogy részt tudunk-e venni egy ilyen munkában; tudunk-e segíteni egy ilyen helyzetben; tanították-e ezt nekünk. 
Bőven van mit tanulnunk ezen a téren, hogy mit jelent a megszólítás, a kapcsolatteremtés, hogyan kell személyes kapcsolatot, bizalmi légkört kialakítani. A katasztrófa sokkot vált ki a szenvedőkben. Kérdés, hogy ilyen esetben miképpen kezeljük az agressziót… Nagyon fontos szempont a beszéltetés, a párbeszéd, a kibeszélés, hogy oldódjon a feszültség, ami ilyenkor jelentkezik. Jó, ha hagyjuk a szenvedőt a terhekről beszélni, ha tudatosítjuk a veszteséget, ha őszintén beszélünk a megoldásokról. Nagy szükség van a bíztatásra, a bátorításra, de nincs szükség a hamis szavakra. 
Az előadásból kiderült számunkra: mennyire fontos, hogy ismereteket szerezzünk minderről, és hogy saját magukat is feltöltsük. Tudatosult bennünk, hogy mennyire fontos önmagunkkal foglalkozni, hogy jól tudjunk másoknak segíteni. Nem engedhetjük át a segítségadást csak az orvosok, az egészségügyiek kezébe, nekünk is nagyon fontos feladatunk van ezen a téren. 
Az est folyamán kerestük azt a csendet, amely Isten gyógyító jelenlétébe von. Így telepedtünk le együtt egy úrvacsorai közösségben Jézus közelébe, hogy áldásaiban részesülhessünk. 

A szombat reggeli áhítatban Illés története nyomán azt hallottuk Heinemann Ildikó lelkész testvérünktől, hogy Istent a csendben tapasztaljuk meg. Az erőszakban, a zajban, sőt a nagy buzgóságban nincs jelen az Isten. Hagyjuk Őt megszólalni a csendben, Ő szól hozzánk, és továbbvisz bennünket a Vele való találkozás útján. 

A szombati főelőadást dr. Pátkai István ideg- és elmeorvos tartotta, aki arra hívta fel a hallgatóság figyelmét, hogy a válaszok irányába orientálódjunk. Az orvos egy evangélikus bázisú német missziós hálózat tagjaként sokfelé járt a világban (Afrika, Kína, Fülöp-szigetek, India…) és széles látókörű ismeretekkel, tapasztalattal rendelkezik a katasztrófák és a segítségnyújtás terén. Az előadásban többféle megközelítésben is hallottunk a humanitárius segítségnyújtásról, amely megteremti a közösségi alapú segítségnyújtás kultúráját. Katasztrófák minenhol vannak, hazánkban is, ahol a drog, az öngyilkosság, a fizikai, lelki zavarok sokféle megnyilvánulásával találkozhatunk.
A krízis mindig alkalom is a segítésre. Magában hordozza az újítás, a változtatás lehetőségét. Kihívás az egyházak számára a segítők toborzása, az oktatás, a kiégés problémájának a kezelése. Az irgalmas szamaritánus példája, a krisztusi gyógyító közösség mintázata arra hív bennünket: cselekedjünk. Szerepünk van abban, hogy a trauma okozta károsodás hatását mérsékelni tudjuk. Sokat jelent ezen az úton a tolerancia, a türelemmel való kibeszéltetés. A lelki segítségnyújtás nagyon fontos tényező. Ez nincs a vérünkben. Fontos szempont a spirituális, pszichológiai dimenzió. 
Iránymutató volt az előadásban azt hallani, hogy milyen jó lenne lelki elsősegélynyújtó tanfolyamokat tartani. Bátorítani kell egymásban a hármas segítsét, amely embertársi, támaszt nyújtó és gyakorlatias. 
Az előadás végén képeket láttunk az afrikai, a távol-keleti katasztrófahelyzetek életéből, a segítés humanitárius, spirituális és lelki aspektusaiból. 

Tóth Melinda Anna kórházlelkész előadása következett Megoldás címmel. A szó – mint az előadásból kiderült – igen gazdag mélységeket tár fel. Nézzük először az –ás szócskát. Ez azt jelenti, hogy kifordítom az életem, belenézek a saját életembe. Szembenézek önmagammal, a helyzetemmel, meglátom, ki vagyok valójában. Az –old szócska arra hív, hogy milyen lényegesek az oldások a tragédiákban. Őszintén kimondani, ami bennünk van, megbocsátani, feloldani életünk gubancos területeit, erre hív maga a szócska mélysége. A meg– pedig azt jelenti, hogy hozzáadom az oldáshoz azt, ami érték van bennem. Fontos, hogy ezáltal önmagamra találjak, boldog legyek, tudjak örülni annak, mi jó. 
Olyan jó volt hallani azt, hogy tulajdonképpen nem is katasztrófa az, amit annak gondolunk. Mert nem mindenekfelett az egészség a lényeg. Sok probléma, betegség közepette is Isten abban használ, amit átélünk, amit megtapasztalunk. A jó megoldás a szeretet megoldása. A szeretetben nem lehet lemerülni. Jön Jézus az életembe, a küzdelmeimbe, és vele együtt jön a megoldás. 

Az utolsó előadásban a logoterápia, mint spirituális lélektan gondolataiból, kincseiből hallottunk Honti Irén kórházlelkésztől, aki e cikk írója. Az egyik megközelítés arról szólt, hogy mi a teendő akkor, ha én vagyok benne a katasztrófában. A logoterápia beszél az ember szellemi szabadságáról, a szellemi dacoló hatalmáról. Ez azt jelenti, hogy szabad vagyok arra, hogy másképpen álljak hozzá az adottságokhoz, a sorsszerű helyzetekhez. Ezt a szabadságot senki sem veheti el tőlünk. Az embernek mindig van annyi szabad játéktere a szellemi által, hogy például emberi méltósággal, belső tartással álljon hozzá a helyzeteihez. Az pedig, hogy hogyan állok hozzá az életem eseményeihez, az a beállítódási érték, amely a legmagasabb szintű érték az ember életében. 
A katasztrófák során a szenvedés az életünk velejárója. A szenvedést nem szeretjük, nem is akarjuk, ám mégis van, és nem mondhatjuk, hogy mindenestől rossz. Éppen abban és azáltal van értelme, hogy az életünk kiteljesedik, mintegy alakot, formát nyer. Nem is a győzelem a fontos, hanem az erőfeszítés, a küzdelem. 
A másik megközelítés szerint a katasztrófa a közelemben van. Mit teszek? A lelkiismeretünk jelez, hogy álljunk oda embertársunk mellé, mert én is lehetnék az ő helyében. A másik emberben ott él az Isten dicsősége a teremtés által. Ez arra hív, hogy legyek szolidáris, járjak a cselekvő kereszténység útján. Ma, amikor a tárgyak, a dolgok, a pénz kerül előtérbe, legyen nagyon fontos az ember. Merjünk kilépni a kényelmi zónánkból, és adni, segíteni, szeretni, mert erre hív Jézus. És ha eggyel is megtesszük, Jézussal tesszük meg. Ezt Ő mondotta. Itt beszéltem arról, hogy nekünk Kiskunhalason fontos a menekültekkel való foglalkozás. Jézus arra kért, hogy hitem szerint álljunk melléjük, segítsük őket, legyünk irgalommal, szeretettel feléjük, és konkrétan adjunk abból, ami nekünk van. És ha nekünk több van, az azért van, hogy másoknak segítsünk. Ez pedig áldás és ajándék és öröm. Boldogság, amit az ért meg igazán, aki ezen az úton jár.

Az ebéd utáni záró beszélgetés során, a morzsák szedésekor olyan jó volt hallani, hogy ez a konferencia mily csodás töltekezés volt, hála legyen mindezért Istennek. 

A konferenciáról hangfelvételek is készültek, amelyeket később teszünk majd közkinccsé.