Mi budapesti lakosok révén mindennap vonattal utaztunk, és a tikkasztó meleg sem szegte kedvünket, gyermekeink lelkesedése pedig határtalan volt az új ismeretek, új barátok és új élmények iránt. Hazafelé pedig a vonatállomáson nagylányaink mindig bemutatták friss énektudásukat a várakozó utazóközönségnek. Mi így adtunk valamit hozzá a városmisszióhoz.

De nemcsak a vasútállomáson pezsdült fel az élet, hiszen az evangélikus templom gyülekezeti terme és udvara  legalább ötven gyermektől volt hangos ezen a héten, rengeteg segítő figyelte és segítette a gyermekek táborozását. A napok hangulatát megalapozta a hosszú éneklés és a gyermekszerű áhítat, majd kis pihenő után szinte az összes érzékszervre kiható bibliatanulmány következett. Ezután a gyermekek három korcsoportban, a legkreatívabb módszerek segítségével mélyítették el a hallottakat egészen az ebédidőig. Délután sportolásra, kézműveskedésre, zenélésre, játszásra és mesenézésre volt lehetőség. 

Talán azt gondoljuk, hogy nincs is ebben semmi rendkívüli, hiszen így kell kinéznie egy tábornak: alapos előkészület, folyamatos programok és figyelem elég is. Azonban itt sokkal többről volt szó. Szinte az egész gyülekezet ott volt a táborban. A nemrég konfirmált fiatal segítőktől kezdve, a helyi vállalkozó szülőn és várandós kismamán át, az idős nyugdíjas nénikig sokan és sokat adtak ebbe a táborba jelenlétükkel, háttérmunkájukkal, adományaikkal. 

A záró istentiszteleten, amelyen természetesen jelen voltak a gyülekezet tagjai is, és ahol sokan szolgálatot vállaltak a tábor résztvevői közül, Chikán Katalin lelkésznő megkeresztelte az egyik táborozó kislányt. Az alkalom mindenki számára megerősítő volt. A dunakeszi gyülekezetnek nemcsak hittantábora, hanem gyermekzsivajtól hangos jövője is lehet.