Cegléd belvárosához hasonló talán nincs még egy a világon. A város központjában, a Szabadság téren ugyanis ott magasodik egy hatalmas kupolájú református templom, közvetlen szomszédságában áll a sárga téglás kis evangélikus templom, a tér sarkán pedig a városháza. Izgalmas térelrendezés, nem lehet nem észrevenni a kontrasztot, mégis egységes és szép a kép. Ebben a kis evangélikus templomban szolgál csaknem egy éve Szlaukó Orsolya.

Már a beszélgetésünk elején kiderül, hogy nem készült gyerekkorától lelkésznek, bár az evangélikus egyházhoz születése óta kötődött, hiszen édesapja evangélikus, nagyapja pedig gondnoka is volt a cinkotai gyülekezetnek. Ugyan édesanyja katolikus, az evangélikus bázis erősebb volt a fiatal lelkésznő mögött, így testvére és ő is evangélikusnak lett keresztelve. Saját bevallása szerint az egyházhoz való kötődése akkor erősödött meg, amikor két fiatal izgalmas ifiórákat és gyerektáborokat tartott Cinkotán, amelyek felpezsdítették az ifjúságot. Ezután már szinte egyenes út vezetett a fasori gimnáziumba.

Két egyetem, egy hivatás

„Előrehozott hittanérettségit tettem, és már a felkészülés alatt nagyon sokat gondolkodtam, hogy hol szeretnék továbbtanulni. Miután a latin és a hittan volt a két kedvenc tárgyam, így kitaláltam, hogy klasszika-filológiát fogok tanulni az ELTE-n. Szerettem volna a Bibliával foglal

kozni, kutató lenni. Sokat beszélgettem Győri Tamással, az akkori fasori iskolalelkésszel, hittantanárokkal, és valaki azt mondta nekem, hogy jó lelkész lennék. Ezzel akkor nem értettem egyet, de arra gondoltam, hogy ha elmegyek a teológiára, kapok egy alapképzést, és az a klasszika-filológiához nagyon jó lesz. Így mindkét egyetemre jelentkeztem, és szerencsére fel is vettek” – tudjuk meg a lelkészi pálya felé vezető út első lépéseiről.

„Elsőévesként a teológia lépcsőjén találkoztam egy lánnyal. Molnár Lilla (jelenleg hitoktató lelkész a budahegyvidéki egyházközségben – a szerk.) akkor már harmadéves volt. Elmondtam neki a bánatomat, hogy engem a bibliakutatás érdekel, és még nem tudom, hogy lelkész akarok-e lenni. Ő pedig biztatott, megtudtam tőle, hogy ő is két egyetemet végez egyszerre. Ha mindkettőhöz kedvet érzek – mondta –, akkor nem szabad lemondani egyikről sem. Mára a lelkészi diplomám mellett megvan a néprajzi is, csak a klaszszika-filológiai szakdolgozatom van hátra, azt idén nyáron írom meg.”

Hogy mikor jött el a lelkészi hivatás iránti elköteleződés? „Már a teológiára jártam, amikor Vető István lelkész megkeresésére elkezdtem besegíteni Cinkotán, a vasárnapi iskolában hittant tanítottam. Maga a gyakorlati teológia központi helyet foglalt el az életemben, tanítottam hittant, másoknak latint, szerettem az emberekkel foglalkozni. Harmadéven egyértelműen megéreztem, hogy a lelkészség lesz számomra az út és a hivatás.”

Orsolya a teológia után elsőként Újpestre került Solymár Péter mellé. A gyülekezethez tartozó Káposztásmegyer igazi missziós terep, mert rengeteg a panelház, de nincs evangélikus templom, sőt népegyházi evangélikusság sincs. Újpesten viszont van templom, így igazán tartalmas szolgálattal telt a hatodév. Ezután Szeged és Makó következett két évre. Szegeden gyülekezeti lelkészként Cserháti Sándor mellett az egyetemistákkal is foglalkozott, míg Makón egyedül volt, és szinte a semmiből kellett gyülekezetet építenie, hiszen a Csongrád megyei városban áll ugyan egy elhanyagolt templom, de gyülekezeti élet már nem volt. Ekkor érkezett a hívás Ceglédre.

„Cegléden nagyon vártak”

A parókusi vizsga letétele után a lelkésznő bemutatkozó istentiszteletet tartott Cegléden – sikerrel. Megszavazták, hogy ő legyen az új lelkész. „Őszintén jólesett, hogy nagyon vártak, de az hideg zuhanyként ért, hogy a hatvannégy egyházfenntartóból csupán harmincketten szavaztak arra, hogy új lelkészt szeretnének” – árulta el.

Az első sokk után azonban jött az értékelés. Ceglédnek soha nem volt kifejezetten nagy gyülekezete, de voltak fénykorai, és szolgáltak itt komoly lelkész elődök. Ordass Lajos későbbi püspök, de Jávor Pál, Zászkaliczky Pál és Ribár János is volt a gyülekezet pásztora. „Nagy elődök voltak itt, és működő gyülekezet, persze nem akkora, mint Békéscsabán vagy Pilisen, de akkor is élő gyülekezetekről beszélhetünk. Amikor idejöttem 2016 augusztusában, összesen tizenketten ültek a templomban. Bevallom, az istentisztelet után elsírtam magam” – meséli Orsolya.

A tizenkét fő pedig azért is lehetett – a nyári szabadságolások ellenére is – sokkoló, mert a bemutatkozó istentiszteleten körülbelül hatvanan voltak. „Akkor úgy gondoltam, hogy ez egy fejleszthető gyülekezet, érdekelte az embereket, hogy ki jön ide. De augusztusban azt éreztem, hogy ez egy megtört közösség. Szétszéledtek, annak ellenére, hogy az elődeim tisztességesen, a maguk erejével dolgoztak. Nem volt már itt egy stabil mag, csak a presbiterekre számíthattam.”

Cegléden háromszáz evangélikus él a népszámlálási adatok szerint, ezért a fiatal lelkésznő a hideg zuhany után nekilátott, és felmérte a terepet. Leült a presbiterekkel, és stratégiát építettek ki arra, hogyan lehet újraéleszteni a gyülekezetet. „A reformáció kezdetének ötszázadik évfordulójára készülve az volt az első lépésem, hogy feltérképeztem a várost, elmentem az önkormányzathoz, átmentem a többi felekezethez, a múzeumba, a könyvtárba. Bemutatkoztam, hogy megismerjen az egész város. Személyesen felvettem a kapcsolatot minden iskolával, intézménnyel, amellyel lehetett. Már akkor szeptemberben megkértem a reformátusokat, hogy alakítsunk Cegléden reformációi emlékbizottságot. A presbiterekkel pedig a gyülekezeti koncepciót dolgoztuk ki a hitoktatásról, a baba-mama körről, arról, hogy mire van igény, mi az, amit meg tudunk csinálni.”

Persze mindez szépen mutat papíron, de elsőként nehéz volt embereket találni a feladatokra – árulta el Orsolya, de aztán lépésről lépésre javult a helyzet. Mint kiderült, Cegléden két egyházi és két állami általános iskola van. Az egyházi iskolákban több az evangélikus hittanra járó gyermek, és az ő családjaik hamar visszafordultak a gyülekezet felé. Gyakorlatilag aki Szlaukó Orsolyához jár hittanra, az jár templomba a családjával.

A bemutatkozás a templomban folytatódott, szeptemberben pedig a hirdetéseknek köszönhetően sokan elmentek az évnyitó istentiszteletre. Többen utána döntöttek arról, hogy mégis evangélikus hittanra íratják be a gyereküket. Szerencsére a kötelező hittanoktatásban hárman is segítenek a lelkésznőnek – külön érdekesség, hogy egyikük katolikus hitoktató, mégis az evangélikus gyülekezetbe jár, és letette a különbözeti vizsgát az evangélikus hittanoktatáshoz.

A hittanórák iránti igény feltérképezése után a következő lépés a családi istentiszteletek megtartása volt, de hangsúlyozottan ifjúsági zenével. Szolgált már Cegléden a Szélrózsa Band, a Mandák Band, a Közel zenekar. Mostanra pedig sikerült egy gyülekezeti kórust is összeállítani. Az elején az idősebb presbiterek nem rajongtak a könnyűzene gondolatáért, de látták, hogy az első alkalom, a tanévnyitó istentisztelet milyen jól sikerült, így bizalmat szavaztak a könnyűzenei alkalmaknak is. Aztán elterjedt a híre ezeknek az interaktív istentiszteleteknek, amelyekbe a gyerekeket is bevonja a lelkésznő. A liturgia valamivel rövidebb és könnyebben befogadható, de fontos része, hogy az istentisztelet elején a gyerekek hozzák be az oltár tárgyait, együtt helyezik el a lelkésznővel.

„Egy gyerek, hat ember”

A vasárnapi 10 órai istentisztelet mellett tehát a hónap minden második vasárnapja családi alkalom. „Nagyon sok hittanórám van az iskolákban, de ezt is fontosnak tartom, mert óriási lehetőség ezeket a gyerekeket ezáltal a templomba is meghívni. Egy gyerek, hat ember – szoktam mondani, azaz ha a gyerek örömmel jár hittanra, és kedve van a templomba is eljönni, akkor hozza majd magával a szülőket, a nagyszülőket, a testvért, a barátot. Egy lelkes gyerek legalább hat másik embert hoz magával a templomba.” Mindezt pedig apró ötletekkel teszik még szerethetőbbé a gyerekek számára: a Luther-rózsás pecsételőfüzetükbe minden istentiszteleten kapnak egy stemplit, de van Pál apostolos albumuk is, amelybe matricákat gyűjtenek. A helyi református iskolában kötelezően előírják a templomba járást is, és ezt a lelkészeknek igazolniuk kell – ezzel a kis evangélikus pecsételőfüzettel még az iskolai kötelezettség is személyesebbé válik.

A gyerekek mellett fontos szerepet töltenek be a gyülekezet életében az anyukák. Péntek délelőtt van a baba-mama kör. Azért lett ez a nap, mert a többi gyülekezet és a város programkínálatát felmérve ez volt az egyetlen időszak, amikor nem volt párhuzamosan hasonló tematikájú foglalkozás. Ez nem felekezeti alkalom, bárki eljöhet, de a lelkisége akkor is adott, és az anyukák elkezdtek kötődni a gyülekezethez. Tizenöt-húsz fő jár ide. „Azt látom, hogy ezek az emberek úgy érzik, megtalálták a helyüket. Elkezdtek templomba járni, és segítenek a gyülekezeti munkában. Nagyon jó folyamat indult el, ez a kör egy hihetetlen missziós csatorna és lehetőség” – mondja a lelkésznő.

Női programból ezek szerint nincs hiány, de hogy mi a helyzet a férfiakkal, arra úgy válaszol Orsolya, hogy a nő hozza a férfit templomba, ahogy például színházba is az esetek kilencvennyolc százalékában. „Nagyon jó érzés, hogy sok férfi segít akár a betlehemest felállítani a ceglédi templomtéren vagy a családi napon a kertrendezésben és a technikai dolgokban is az istentiszteleteken. Jó hír, hogy szeptembertől lesz férfikör.”

Mai reformáció és építkezés

A hittanosok száma gyarapodott, de konfirmanduscsoportot a semmiből kellett létrehozni. Ifi pedig nincs, mert ezt a korosztályt a legnehezebb megszólítani. „A konfirmandusokból szeretnék ifiseket építeni, szeretném, ha a most meglévő közösségük továbbra is együtt maradna” – tudjuk meg a terveket. A konfirmanduscsapat pedig lelkes, mert a péntek délutáni foglalkozások mellett voltak már konfirmációs táborban, kirándulni és mozizni is együtt.

„Kihirdettem, hogy lesz ifi szeptembertől, és több városi fiatal is jelentkezett a Facebookon, hogy szívesen jönnének, mert látják, hogy az ő korosztályukat szólítjuk meg – mesél az újabb sikerélményről Orsolya. – De az is érdekes, hogy egyre több református és katolikus diák is hozzánk jön az evangélikus templomba, miután átiratkoztak evangélikus hittanra.”

Úgy tűnik, a gyülekezet gerincét a fiatal családosok adják, de természetesen színes a kép, hiszen vannak szép számmal idősek is. De az igen érdekes, hogy nincs az időseknek program, mert nincs igényük a bibliaórára, ehelyett asztali beszélgetéseket tartanak majd szeptembertől esténként, hogy az idősek mellett a fiatalok is többen tudjanak jönni.

Heti egy látogatónap

A betegeket, a kórházban fekvő gyülekezeti tagokat Orsolya meglátogatja, de ez sem indult egyszerűen. „A templomba járó időseket kikérdeztem, hogy kikről tudnak, és azokat látogattam meg először, akik egyáltalán nem járnak már, mert vagy elfordultak a gyülekezettől, vagy betegek. De el szoktam menni a hittanos szülőkhöz is látogatóba, és érdekes, hogy akiknél már voltam, azok sokkal intenzívebben járnak templomba. A személyes kapcsolatfelvétel után elkezdenek jobban kötődni. Minden héten egy látogatónapot iktatok be, és ez nem ellenőrzés, és a templomban sem mondanék soha olyat, hogy »múlt héten nem láttalak titeket«. Nagyon jó érzés úgy felmenni a szószékre, hogy tudom, kiknek beszélek, tudom esetleg, hogy mi nyomasztja őket, és mindezt úgy beleépíteni a prédikációba, hogy abból erőt meríthessenek.” A látogatás kulcs a közösségépítéshez.

A lelkésznő úgy fogalmazott: „Ma számomra az a reformáció, hogy olyan dologgal szólítjuk meg az embereket, ami foglalkoztatja őket. Ott kell keresni őket, ahol vannak, és olyan dologgal, amire megmozdulnak. Ha ezt nem csináljuk, akkor nem jönnek a templomainkba. Nálunk a családi istentiszteletek hozták be a hívők nagy részét, általuk kezdett épülni a gyülekezet. Tudom, hogy most már akkor is jönnének, ha nem reklámoznám, nem plakátolnám ki az alkalmakat, ennek ellenére én még készítem a színes papírokat, mert szerintem nagyon fontos a mi munkánkban is a reklám, a hirdetések és bejegyzések a Facebookon.”

Arra a kérdésre, hogy miért vállalta el a tévés szereplést, és miért szerepel több ceglédi programban is, úgy válaszol: „Egy ilyen kisvárosban muszáj közszereplést vállalni, nem lehet, hogy az ember nem mutatkozik meg, nem része a város életének. Amikor a Hír Tv-ben szerepeltünk egy református lelkésznő ismerősömmel, akkor a műsorvezető, Veiszer Alinda a beszélgetés végén azt mondta: »Élő reklámtáblái vagytok az egyháznak.« Amikor az ember a tévébe vagy a város programjaira elmegy, akkor nemcsak magát, hanem az evangélikus egyházat is képviseli. Nagyon fontos, milyen képet alakítok ki az egyházamról a városban vagy a tévénézőkben. Ez egy nagy missziós terep, mert olyan embereket szólítunk meg, akiknek ez sokat adhat, vagy akiknek változtat az életén akár. Nemrég Bolba Márta mesélte az ökumenikus lelkészkonferencián, hogy Józsefvárosban egy asszony elment hozzá, mert látott engem a tévében, és azt mondta: annyira szimpatikus voltam, hogy ő evangélikus szeretne lenni, és elkezdett a gyülekezetbe járni. Ezek a tévés és más szereplések kimossák a sztereotípiákat az emberekből, és meglátják, hogy lehet hozzánk fordulni, van véleményünk, teszünk a városért, a közösségért. A reformációi emlékbizottságot is azért hoztuk létre, hogy a ceglédiek lássák, az egyházak és a város hogyan tud együttműködni, a különböző felekezetek hogyan tudnak közösen együtt dolgozni és tenni a közösségért és megünnepelni, megismertetni a reformációt.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 25–26. számában jelent meg, 2017. július 2-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.