Nem könnyű kifogni, hogy üres legyen a két kapu. Ebéd- vagy vacsoraidőben kínálkozik erre a legtöbb esély. Az iszapba mélyen bedolgozott vasrudak ugyanis igazság szerint az egyik part menti üdülő tulajdonát képezik. A talán szakszervezeti beutalóval – ha ugyan van még ilyen – itt nyaralók ugyanolyan kizárólagos jogon használhatják ezeket a kapukat, mint a sekély vízbe hosszan benyúló stéget. Ám amint a többnyire túlsúlyos üdülővendégeket az étkezésre hívó kolomp szava után elnyeli a szocialista realista épület, a magunkfajta külsősök is birtokba vehetik a pályát.

„Üresek a kapuk!” – kiáltja el magát tízéves Marci fiam, és máris gázolunk a vízbe, magunk mögött hagyva a lányokat, vagyis feleségemet és Blankát meg a kicsi Lujzát.Menet közben, amolyan bemelegítésként, passzolgatjuk egymásnak a labdát. A kívülállók nem is sejtik, hogy a méret korántsem mindegy. Fejelésre legalkalmasabb a 2-es, legfeljebb 3-as méretű labda, amely persze jó kemény kell, hogy legyen. Hihetetlen dilettáns az a vélekedés, hogy példának okáért a strandlabda is megteszi. Az egyszerűen túl könnyű, sem erővel dobni, sem irányítani nem lehet. Fejelésre pedig teljességgel alkalmatlan. Hogy mást ne mondjak, nem lehet vele stukkolni, vagyis az ellenfél labdáját visszafejelni.

Ám mi többnyire nem fejelünk, hanem vízilabdázunk. Általában magyar-orosz olimpiai döntőt játszunk. Az évek óta kialakult szereposztás szerint nekem egyidejűleg közvetítenem is kell a játékot. Egyikünk hol Kásás, Benedek, Kiss Gergő és a Steinmetzfivérek, másikunk pedig az orosz válogatott. Az ő nevükkel azonban bajban vagyok. Korábbi híres sportolók nevét hívom segítségül, így a kapus többnyire Jasin, aki helyett csereként majd Kavazasvili áll be. Ő persze nem orosz, hanem grúz, így aztán máris nem az oroszokkal, hanem a szovjetekkel vívunk öldöklő küzdelmet. Hadd tudja meg a gyerek, mit éltünk át az elmúlt rendszerben, példának okáért az 1956-os melbourne-i olimpián.

Tovább a KötőSzó blogra.