Gyermekkorunk várva várt ünnepe volt az augusztus második vasárnapján megünnepelt templomszentelési évforduló, a búcsú. Minket, falusi gyerekeket heteken át lázban tartott a várakozás. Elterveztük, hogy mit vásárolunk majd kevéske pénzünkből a hosszú sorban felállított sátrak választékából. Volt ott dugós puska, patronos pisztoly, műanyag karóra, similabda és a varázslatos kaleidoszkóp. Ezek a kis játéktárgyak bűvöltek el minket, melyeket jó esetben egy-két hétig használhattunk, mielőtt tönkrementek.

Szerettem hallgatni édesapám lelkes, lelkesítő igehirdetéseit is templomépítő eleinkről, akik 1775-ben, még a türelmi rendelet előtt építették fel az Isten házát, Mária Terézia engedélyével. Mindig kiemelt egy-egy részletet a dicső múlt eseményiből, amelyről részletesebben is szólt, tényekkel, frissen fölkutatott dokumentumokkal alátámasztva mondanivalóját. A templom tele volt, zsúfolva a karzat is, mert hazajöttek az elszármazottak még a faluban élő szülőkhöz, rokonokhoz. A búcsú Sárszentlőrinc nagy nyári ünnepének számított. Ekkorra csináltattak új ruhát a lányok, asszonyok, megtörtént a nyár végi nagytakarítás, meszelés, meghíztak a tömött kacsák, s nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek számára is igazi vendéglátó, közösséget megélő örömünneppé lett ez a nap. Jó is volt így ünnepelni. Gyülekezetben, családban, faluközösségben átélni, hogy összetartozunk, hagyni, hogy megfényesedjen a lelkünk a szürke hétköznapok után.

Idén templomunk felszentelésének 242. évfordulóját ünnepeltük. Kisgyermekkorom óta már egy fél évszázad telt el. A faluközösség és a gyülekezet élete gyökeresen megváltozott. Meghaltak már azok a szülők, nagyszülők, rokonok, akikhez korábban hazajöttek az elszármazottak. Ritka már az a ház, ahova ilyenkor vendég érkezik. A cukorkát, műanyag játékot kínáló árusok száma megcsappant. Évről évre azzal számolnak a gyerekek, hogy talán egy árus sátor se lesz. Az egymás mellett sorakozó körhinták ideje is elmúlt, jó, ha egyet felállítanak, hogy megforgassa, elszédítse azokat, akik merik vállalni a magasban repülés izgalmát.

És a gyülekezet? Nincs már tömve a karzat, a lenti padok is igencsak foghíjasak. De mégis ünnepelünk, hálásak vagyunk azért, hogy még vagyunk, és azért imádkozunk, hogy az Úristen őrizze továbbra is sárszentlőrinci népét a változó világban, változó körülmények között.

Érdekes és örömteli volt megtapasztalni ezen a búcsúval járó hétvégén, hogy amikor sokszor inog a talaj a lábunk alatt, és nem lehet tudni, mit hoz a jövő, betölti rendeltetését az imádság háza, ahogy szép énekünkben énekeljük: „Áll az Úristen temploma”. Ha a helyiek elfogynak, jönnek a távolabbiak, ha a templomos réteg megfogyatkozik, kinyithatjuk az ajtókat a kívül valók felé. A sok tekintetben a felfordult világban is szükség van és szükség lesz az Isten házára, ahol az Isten találkozhat népével, ahova várja és hívja az Őt keresőket és a Hozzá vágyakozókat. Ennek szép példája volt számomra ez a búcsúval járó hétvége.

Szombaton délelőtt két keresztelő volt. Egy közeli falu cigány közösségének két kisgyermekét adtuk át a keresztségben az Úrnak. Szombaton délután, egy Budapest közelében élő fiatalember jött „haza” feleségével, hogy Isten áldását kérjék aznap megkötött házasságukra. Imi korábban néhány évet élt Sárszentlőrincen, itt részesült felnőttként a keresztségben, azért vágyott arra, hogy házasságára is itt, ebben a számára kedves faluban, templomban kapjon áldást.

A vasárnapi istentiszteleten visszaemlékeztünk dicsőséges időkre, és megköszöntük azt is, hogy az Úr a jelenben is velünk van. Áldást kértünk két gyülekezeti tagunk számára, akiket a szombati falunap keretében avattak díszpolgárrá. Hálatelt szívvel énekeltük a Himnuszt – az ő hűséges helytállásukra is gondolva, amit pedagógusként életpályájukon tanúsítottak.

Ezután meghallgattuk Rühl Gizella művészetpártoló ismertetőjét, aki közel hozta hallgatóihoz azt a fotókiállítást, melyet a templom kerítésén a falu felé nézve helyeztünk el. Ez az ötven kép tizenegy ember vallomása arról, hogy mi az, ami megragadta őket a faluban, mi az, amit szerettek volna megmutatni másoknak. Azt, ami nem szokványos, nem mindenki veszi észre, s talán csak a múló pillanat varázsában lehet meglátni, de megörökítve megmarad, és másokhoz is eljut. Ez az egy ideig még a templomkerítésen látható kiállítás és a hétvége minden eseménye is hozzásegített minket ahhoz, hogy a nap végén elmondhattuk: megünnepeltük a búcsút. Méltóképpen emlékeztünk meg templomunk felszentelésének 242. évfordulójáról, s újból megtapasztaltuk, micsoda ajándék, hogy áll még az Isten háza Sárszentlőrincen.