– Alig fejeződött be az idei, máris elkezdte a felkészülést a jövő évi Budapesti Bach-hétre a Lutherániával, közben kantátazenés istentisztelettel szolgál vasárnaponként a Deák téri evangélikus templomban, és a h-moll mise, a Karácsonyi oratórium, a János-passió, a Máté-passió és a Magnificat sem maradhat ki egyik évben sem a zenei repertoárból. De miért éppen Bachra esett a választása?

– Kétnyelvű közegben nevelkedtem a Duna-parti Hartán, vasárnaponként a templomban németül szóltak a gyülekezeti énekek, korálok, amelyek a bachi életmű alapjai. Máig a fülemben van a nagymamám gyönyörű hangja, esténként együtt énekeltük az egyházi népénekeket, amíg bele nem aludtam a dalba. Pár évvel később Bach passióját hallgatva rádöbbentem, hogy én ezt a zenei nyelvet jól ismerem.

– Szinte zenei anyanyelveként tekint Bach muzsikájára?

– Bartókról és Kodályról tudjuk, a magyar népzenét oly mértékben felszívta a művészetük, hogy – még amikor konkrét népdalt nem tudunk is megjelölni forrásként – hallani a művek mögötti inspirációt. Ugyanez áll a bachi életműre, amely viszont a korálból táplálkozik. Gyerekkoromtól kezdve vonzódtam a muzsikáláshoz, a faluban a kántortanító is Salamon volt – körülöttem mindenki az: édesapám, két nagyapám, gondoltam, ennek a sornak folytatódnia kell, így örökölte az elsőszülött fiam is a Salamon nevet –, a kántortól, Gerényi Salamontól tanultam zongorázni, orgonálni, a zenélést azután a bajai német nyelvű gimnáziumban is folytattam. Ott szerettem meg az irodalmat: délutánonként elbújtam a kollégiumban, még a háztetőre is felmásztam, hogy ne jöhessen utánam senki, és amihez csak hozzáfértem a könyvtárban, az egész német irodalmat végigolvastam. Ma is, ha tehetem, naponta egy órát olvasok hangosan németül.

– A kétnyelvűség egyik hozadéka, hogy később már tanárként és diplomás karvezetőként a Bécsi Zeneakadémián folytatta a tanulmányait?

– A pécsi főiskola, majd a Liszt Ferenc Zeneakadémia diplomájával a kezemben úgy gondoltam, biztos tudás birtokában vagyok. De Bécsben teljesen más tudással, másféle koncertélettel szembesültem. Ott az oktatás középpontjában mind a mai napig a gyakorlat áll, Karl Österreicher karmesterosztályában is azonnal zenekari vezénylést tanultam, amelynek aztán nagy hasznát vettem. A rendszerváltozás előtti évben Weltler Jenő, a Deák téri gyülekezet kántora, a Lutheránia akkori karnagya váratlanul rám telefonált: „Fiam, gyere haza, tanuljuk a Máté-passiót, segítened kell, mert én már egyedül nem bírom!” Jenő bácsi akkor már nyolcvan fele járt… Kicsit tanakodtam, megkérdeztem Österreicher professzor úr véleményét is, aki mondta, hogy nem akar beleszólni, de úgy látja, lehetőségem volna a nemzetközi karrierre, szerinte maradjak. Akkor én már tudtam, hogy hazamegyek.

– Miért volt ebben olyan biztos?

– Mindig az ellenállás irányába megyek.

– Ez bejött az eddigi pályáján?

– Kell az a bátorság az életben, amit Péter apostolnál is látunk, mikor a Mester azt mondja neki: „Lépj ki a csónakból!” Törekszem is arra, hogy ez az elszántság megmaradjon bennem. Csak menet közben fogalmaztam meg magamnak, hogy fontosabb volt nekem akkor Bach műveivel zeneileg, szellemileg és lelkileg megismerkedni, mint nemzetközi karriert befutni.

– Hogyan látja harminc év távlatából, megérte, hogy a hazajövetelt választotta?

– Mit kaptam én Johann Sebastian Bachtól? A fúga művészete című nagyszabású variációs ciklusában a mester megfogalmazta mindazt, amit az emberiség a fúgáról, az örökkévalóság zenei műfajáról elmondhat, a Zenei áldozatban összegezte, ami a kánonról tudható, a
h-moll mise viszont magáról az Istenről szól. Ezért Bach zenei-szellemi végrendeleteként tekintek a h-moll misére – annak összes próbájával, a felkészüléssel és az előadással együtt ennél nagyobb ajándékot nem tudok elképzelni az életemben. Pilinszky János említi egy interjújában, hogy a rádióban egyszer gyönyörű zenét hallott, szaladt is megnézni a műsorújságban, hogy mi lehet az – Bach h-moll szvitje volt. Még aznap délután felkereste Pernye András zenetörténészt: „Te, ez a Bach sok művet írt?” – kérdezte. „Rengeteget” – jött a válasz, mire Pilinszky vásárolt egy lemezjátszót, és napi tíz-tizenkét órán át Bachot hallgatott, mert ő még olyan örömöt zenében megfogalmazva nem hallott, mint a h-moll misében! A létezés öröméről szól ez a zene, a teljességről és az örök élet reménységéről. Mintha a mester maga is látta, tapasztalta volna a végtelent! Johann Sebastian Bach hitt a teremtett világ tökéletességében, úgy tartotta, hogy mindennek és mindenkinek meghatározott helye és feladata van az életben. Alkotás közben – a teremtő folyamaton keresztül – voltaképpen a Teremtőt utánozta. Ezért törekedett a tökéletességre. A szépség önmagában nem érdekelte, az öncélúan esztétizáló művészet egyszerűen hidegen hagyta, mert Bach szerint a tökéletesség vonzereje a szépség.

– Mit tapasztalhat meg mindebből a zene hallgatója? A mostani eladásokon is jelen van ez a tökéletesség iránti igény?

– Azonnal hallani az interpretációban, hogy a műben összpontosuló szellemi erő – mely mindenáron a felszínre kívánkozik – milyen mélységig érintette meg az előadót. A technikai tudás mindenek fölé helyezése a hangszeres tanulásban egyre inkább azzal jár, hogy a zeneiség tartalmi része elsekélyesedik. És ez a folyamat pontosan nyomon követhető: elég csak a régi mesterek lemezfelvételeit meghallgatni. A korábbi nagy dirigensek természetesnek tartják, hogy a zene nemcsak a hallgatóságnak, de Istennek is szól. A „laudatio Dei” – ahogy Bach mondta – és a lélek újjáteremtése együtt valósul meg.
A zene mindkét irányt kiszolgálja. A bachi gondolkodás helyet ad Isten birodalmának, miközben a modern ember inkább kiszorítja azt, nem is foglalkozik a láthatatlan világgal. Pedig harmónia csak a látható és a láthatatlan világ egyensúlyából születhet. Lehetetlen, hogy mindig a látható dolgokra irányuljon a figyelem. Abból kiegyensúlyozott élet nem születhet. Ezért van az a sok extremitás, miközben a normalitásra való törekvés jelei alig-alig láthatók.

– Kamp Salamonnak könnyű: egy életen át arra trenírozta magát, hogy a láthatatlanhoz, a megfoghatatlan zenéhez kapcsolódjék.

– Kivételes helyzetnek tartom, hogy hasonló zenei, szellemi és lelki közösségben nevelődtem, mint amilyenben a barokk kori mester élt. Ha megnézzük a családfát, láthatjuk, hogy a Bachok a vallásuk miatt hagyták el Magyarországot a XVI. században. Sokat jelentett tehát számukra a hit. Amikor Johann Sebastian Bach feljegyzi a Bibliájának margójára, hogy „az imádkozó, áhítatos, hívő zenében Isten az ő kegyelmével mindenkor jelen van”, akkor lutheránus neveltetésemnél fogva pontosan értem, hogy az áhítatos szó Bach számára nem egyszerűen a csendes, jószívű, templomba járó lelket jelenti, hanem az Isten szavát szomjazó embert. Már itt megakadunk jó néhányan előadóművészek, mert ki az közülünk, aki várja és szomjazza Isten szavát?
A bachi életmű csupán tanulással nem közelíthető meg. Kihallani az interpretációból, a nézőtéren ülve is pontosan érzékeljük, hogy hittel vagy csupán mesterséggel, esztétikával adott válasz érkezik-e az elhívásra.

– A lutheránusról szokás azt mondani katolikus és református oldalról is, hogy olyan se hús, se hal… Ezek szerint Bach mester inkább szenvedélyes ember lehetett?

– A feljegyzések szerint meglehetősen lobbanékony, indulatos személy volt. Érthető módon. A zenetörténet enciklopédikus tudású, nagy összefoglalónak tartja, noha az újítás ugyanúgy jellemezte. Zenéje összetett, emiatt nagy figyelmet kívánt kora hallgatóságától, de az előadóművészektől is. Lipcsében ráadásul nem is álltak olyan erők a rendelkezésére, hogy megfelelő kvalitáson szólaltassa meg műveit. Kantátáit gyerekek énekelték, szoprán és tenor szólóáriái, melyeket manapság hónapokon át gyakorolnak a legjobbak is, hétről hétre készültek el a vasárnapokra. A reformáció hatása, a teológiai ismeretek, a nyelvhasználat és a lutheri gondolkodás irányultsága a zenéjében is tetten érhető. A Zeneakadémia doktoriskolájában évek óta módomban áll Bach-kollégiumot tartani, ahol művelődéstörténeti szempontból is vizsgáljuk a műveket. A kántorképzőn pedig a korálalapú zene áll a munkám középpontjában, amelynek a legnagyobb mestere Bach volt.

– Másfajta megközelítést kíván a tanítás, mint a művészi előadásmód?

– Voltaképpen mindig a mű áll a középpontban, még ha más-más perspektívából nézi is az ember. Számomra nagyon fontos, hogy a tudományos kutatás mellett megmaradjon a gyakorlati zenélés, mert mégiscsak a zene az, ami megszólal, nem pedig a dolgozat, amit róla írunk. De törekszem arra, hogy a muzsikában összpontosuló lelki, szellemi energia a tudományos munkákon is átjöjjön. Célom a teljes bachi életmű megszólaltatása – nem csak a szám íze szerint valót kicsemegézni –, hiszen a tanítványt éppen az teszi tanítvánnyá, hogy a mester élettervét magára veszi. Na, én ezt megcéloztam. A mai fiatalok egyik kurzusról a másikra járnak, közben elfeledkeznek a belülről való építkezésről. Ezért örültem, amikor Hamvas Bélánál olvastam: „Válassz­ magadnak olyan mestert, akinek elméje tiszta és szíve jó.” Én ezt megfogadtam, és jó szívvel tanácsolom a növendékeimnek is.