Néhány évvel ezelőtt indult az evangélikus gyülekezetben egy gyászfeldolgozó csoport. Édesanyámat is hívták a szervezők, mivel édesapám nem sokkal azelőtt hunyt el. Édesanyám mindig szeretetteljes szavakkal számolt be a csoport működéséről, egy idő után elmondásból már szinte mindenkit ismertem, bár én magam még sosem voltam köztük. Később a csoport összetétele átalakult, a résztvevők között már nem volt annyi frissen gyászoló, így átkeresztelték magukat Lelki Támogató Közösségre, és különböző más témákat is választottak beszélgetéseikhez a gyászfeldolgozáson kívül.
Aztán 2016 őszén meghívtak, hogy egy alkalmat tartsak én – akkoriban a katolikus és a református lelkészek is vállaltak egy-egy szolgálatot. […] Idén tavasszal ismét szükségessé vált a helyettesítés, így márciusban megkeresett a csoport, hogy vállalnék-e egy új alkalmat a megbocsátás témájában. E hatalmas és igen szerteágazó témának azt a részét emeltük ki, amikor olyasvalakinek kellene megbocsátanunk, vagy olyan személytől kellene bocsánatot kérnünk, aki már nincs az élők sorá ban, illetve más akadályozó tényező miatt a személyes rendezés lehetetlen. A rövid felvezető előadás után a csoport tagjai szívesen és lelkesen tettek fel kérdéseket – és nem is mindig az előadótól várták a választ, egymást is tanácsolták, bátorították. Az élénk beszélgetés alig akart abbamaradni, ezért a csoport tagjai megkértek, hogy a következő hónapban is én jöjjek, és folytassuk a megbocsátás témáját.
Így áprilisban ismét ott lehettem kö zöttük, amikor is Lámek „hetvenhétszeres vérbosszújától” a mózesi törvény „szemet szemért” elvén át Péter nagylelkűnek mutatkozni akaró „még hétszer is” ajánlata után eljutottunk Jézus „hetvenszer hétszer” parancsához. Beszélgettünk arról is, hogy Isten bocsánata vajon feltételes vagy feltétel nélküli, illetve, hogy mit vár tőlünk Isten az ellenünk vétő embertársaink tekintetében. A csoport kérésére a májusi alkalmat is elvállaltam, amikor is a hála té makörét jártuk körül. […] Beszélgettünk arról, hogy bár számtalan hálaokunk lehetne, mégis csak kevésszer érzünk és még kevesebbszer adunk hálát. Pedig mennyivel egészségesebbek lennénk testileg-lelkileg, ha panaszkodásverseny helyett hálaversenyeket rendeznénk! Egy biztos: ezért a csoportért minden résztvevő hálás, mert itt nem csupán sorstársakra, hanem barátokra, egymást támogató, biztató testvé rekre is találtak.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 29-30. számában jelent meg, 2017. július 30-án.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.