A napokat már visszafele számláljuk a táborig. Ellenőrizzük, hogy minden fontos dolgot elintéztünk-e és bejelentettünk-e. A heti programterv elkészült, a játékokat kitaláltuk, az eszközöket beszereztük. A volánnál elintézve a csoportos utazás, a mátrai ház kulcsai nálunk vannak.
Egy hét van a táborig és már minden kész. Szuperek vagyunk. Nyugodtan hátradőlök, és várom az indulás napját.

Ez a szuperek vagyunk érzés már az első nap megdőlt! Az előre megtervezett heti program az első napon teljesen felborult, és kaotikussá változott a helyzet. A húsz gyerkőc a második napon már legalább harminc irányban szaladt, a vezetők pedig a segítők bevonásával próbálták menteni a menthetőt.

A fegyelmezés se igen ment, mert még az ötödik napon is volt olyan gyerkőcünk, aki fogkefével súrolta a lépcsőt, ahova köpködött. Volt akinek már fájt a válla a fekvőtámaszoktól, amelyeket azért kellett csinálnia, mert káromkodott (szótagonként tíz fekvőtámasz azért nem kevés).

A túrák se éppen úgy alakultak, ahogy elterveztük. Hiába állítottunk fel szabályokat, hiába könyörögtünk nekik, hogy ne szaladgáljanak, ne szakadjanak szét, nem hallgattak ránk. El is tévedtek néhányan… Nyugalom, csak rossz ösvényre kanyarodtak, így néhány plusztúrát szereztek maguknak.

Terveztünk, dolgoztunk, és minden terv füstbe ment. Mégis a nyár legcsodálatosabb hete volt ez. Hogy miért? Mert egy teljes hétre ez a húsz gyerek, akiket elvittünk a táborba, igazán gyerekek lettek, és ők mindössze csak éltek a lehetőséggel, és úgy viselkedtek, mint egy gyerek: feszegették a határokat, csíntalanok voltak, civakodtak, kacagtak, követelőztek, jól érezték magukat, hálásak voltak.

Jogosan merül fel az olvasóban a kérdés, hogy miért akkora dolog, hogy a 21. században Magyarországon valaki gyerek lehet. Azért, mert ez a húsz gyerkőc fogvatartott szülők gyermeke. Van, akit a kint lévő szülő nevel, van, akit a nagymama. Van, aki 16 évesen nehéz fizikai munkát végez, hogy ezzel is könnyítsen a családja anyagi helyzetén. Van, akinek öt kisebb testvére van, és nevelésükben nagy szerepet kénytelen vállalni. Van, aki nincs még tízéves, és nyugtatót kell szednie. Van, aki azért volt szinte egész héten egy ruhában, mert nincs neki több.

Azért, mert a szülő rossz döntést hozott, a gyereknek kell bűnhődnie? Az én véleményem szerint minden gyereknek joga van gyereknek lenni! Mi idén az Angyalfa Alapítvánnyal húsz gyereknek tudtuk ezt az alapvető jogát megadni – mindössze egy hétre. Én azonban hiszek abban, hogy egy kis összefogással nem csak húsz gyereknek tudjuk ezt megadni, hanem akár több száz gyereknek is.

Az Angyalfa tábor megrendezését Gáncs Péter evangélikus püspök, a Tessedik Sámuel Alapítvány és a Börtönlelkészek Magyarországi Szervezete támogatása tette lehetővé.

Ha szeretne Ön is segíteni nekünk, kérjük keresse fel Facebook oldalunkat, ahol szeptember 20-án kikerülnek a részletek, hogyan tudja rajtunk keresztül a gyerekeket támogatni!
A következő felületeken tud még velünk kapcsolatba lépni:
Magyari Márton – az Angyalfa Alapítvány kuratóriumának elnöke; e-mail: magyarimarci@gmail.com
Bősze Veronika – az Angyalfa Alapítvány koordinátora; e-mail: veronika.bosze@gmail.com
Előre is hálás szívvel köszönjük támogatását!

Képgaléria: