A 2012-ben alapított intézet fő tevékenysége egyebek mellett kultúrpolitikai, kulturális tárgyú kutatások végzése, konferenciák szervezése, kiadványok publikálása. Jelen rendezvényük az Örökség Műhely részeként azon kerekasztal-beszélgetések sorába illeszkedett, amelyek aktuális kérdéseket járnak körül a téma szakértőivel. 2017-ben az emlékévek, évfordulók kerülnek fókuszba, azok céljait, jelentőségét vizsgálják, ez alkalommal pedig a reformációi emlékév programjairól, a reformáció történelmi, kulturális és társadalmi jelentőségéről esett szó.

Makranczi Zsolt igazgató köszöntötte a megjelenteket, majd Ablonczy Bálint, a Heti Válasz munkatársa, a beszélgetés moderátora tette fel egymás után jobbnál jobb, eredeti, provokatív, vagányul elevenünkbe vágó kérdéseit. Szinte mindegyiknél azt érezte az ember: de jó, hogy megkérdezi, hiszen pont erre vagyunk kíváncsiak! A disputa résztvevői pedig pergő, érdekes, lényegre törő, érdemi válaszaikkal követték a ritmust: Harmati Béla László PhD, az Evangélikus Országos Múzeum múzeum igazgatója – aki egyben házigazdaként is üdvözölte a résztvevőket –, valamint Papp János, a Magyarországi Baptista Egyház elnöke. Sajnálatos, hogy Szontágh Szabolcs, a Magyarországi Református Egyház Zsinati Ifjúsági Irodájának a vezetője az utolsó pillanatban lemondta részvételét.

„Még a falakból is a reformáció szelleme sugárzik” – kezdte Ablonczy Bálint, s a „távolról közelítés” elvét követve, először arról érdeklődött: fontos-e ez a jubileum? Képesek-e az egyházak új tartalmakat adni régi gondolatoknak a szekuláris világban és Magyarországon? Kell, hogy fontos legyen – mutatott rá Papp János, s hozzátette: akkor képes betölteni célját, ha nem marad a templomfalak között. Harmati Béla egyetértve kifejtette: nem lehet a reformáció vívmányai nélkül mai társadalmunkról beszélni. De melyek ezek a vívmányok, szólt a kérdés, mire evangélikus részről a semper reformanda elvét húzta alá a megszólaló, valamint a család, közösség, művészet, kultúra, zene, munka, hivatás terén végbevitt megújulásra mutatott rá. Papp János az egyéni/közösségi hitéletben és a társadalom formálásában tapasztalható értékeket emelte ki. Azt a „lelki mozdulást”, ami először Luther Mártonban ment végbe, s melyből az Istennel való kapcsolat közvetlensége és a Szentírás nemzeti nyelven való kézbe adása sugárzik. A lelkiség, ami áthatotta a kort, a mai napig további értékek létrejöttét tartja életben és inspirálja. Szintén izgalmas, hogy mi egyáltalán a protestantizmus – kérdezte a moderátor, hiszen nem mindenki tud rá szabatos választ adni. Papp János rögtön aláhúzta: a reformáció evangélikus ügy, az evangélikusok életének szíve-közepe. Másodsorban református, majd baptista – ezek fontos tények, és jó, hogy az állami Reformációi Emlékbizottság – melynek tagja – együtt kezeli a protestáns emlékezés-folyamatot. A protestantizmus értéke nem a lázadás, hanem a visszatérés. Harmati Béla pedig a protestáns keresztény értékekről szólt, amelyek az európai kulturát áthatják.

Egy provokatív kérdés következett: „Akkora a baj”, hogy katolikusok és protestánsok együtt emlékeznek a hajdan sok szenvedést és kínt okozó eseményekre? A hitharcokat békévé oldja az emlékezés? A múzeumigazgató „vette a lapot”: Igen, akkora a baj. Nem a katolikus–protestáns különbözőség a kérdés már rég, hanem a keresztény–nem keresztény világlátás. Napjaink történései a római birodalom bukásának napjait juttatják eszünkbe. Papp János nézete szerint kisebbségbe kerültek az élő hitű, gyakorló keresztények Európában, s kérdés, hogy tudunk-e só és világosság lenni? Erre a közös emlékezés éve is segíthet. Fontos az is, mutattak rá a megszólalók, hogy az ünneplés perceit a bűnbánatéi is kövessék, s lássuk át, mennyire tudott győztes maradni a reformáció ötszáz év elteltével? A hitéért ugyanakkor mindenkinek önmagának kell megharcolnia, az nem örökölhető!

A témához való „közelebb lépésben” a moderátor az emlékév konkrét céljait firtatta. Ebben is egyetértés volt: emlékezés, összegzés, a missziói parancs alapján evangélizáció, ismeretterjesztés. Vinni az üzenetet a szekuláris társadalomba. Rábéreszteni az embereket, hogy vajon miben akar Isten most megreformálni. Demonstráció is a fontos dolgok mellett – fűzte hozzá Papp János.
Szó esett még az emlékév speciálisan „magyar ízéről”, amiben mások vagyunk, mint pl. Németország, Svájc vagy a skandinávok. A mi „fűszerünk” az, hogy jóval kisebb méretekkel bírva sem szégyenkezhetünk, mondta Harmati Béla, számarányunkon felül reprezentálunk a kulturális eseményeken. Példa erre a Nemzeti Múzeum impozáns protestáns kiállítása. Papp János pedig a határon túliságban látja a magyar ízt.

Mi lehet a siker fokmérője? Papp János a hitben megerősött gyülekezeteket említette, a híveket, akik újra felfedezik Krisztust, és új gyülekezetek születésében is bizakodott. De, mint mondta, már a részvétel is siker, és bizony folyamatosan úton vagyunk.

Harmati Béla is a folyamat kellős közepén pozicionálta egyházát, ő is sikernek nevezi új arcok felbukkanását a templomokban. Sok a lappangó evangélikus – ha ők előkerülnek, az jó.

Végül a fiatalok megszólításáról, bevonásáról váltottak szót a beszélgetőtársak. A múzeumvezető „könnyű helyzetben” van, hiszen egy modern intézményben van mód mind az egyházon belüli, mind az azon kívülki fiatalok megszólítására – utóbbiak elérése az igazi kihívás. A „kütyüket” bennszülöttként kezelő fiatalok a multimédiás bemutatásra fogékonyak. (Luther ma biztosan blogolna, derültünk az elképzelésen.) A múzeum helye jelképes: félúton áll a templom és az iskola között. Aki még nem mer bemenni a templomba, az a múzeumban kezd el tájékozódni, ismerkedni egyházunkkal. Papp János a személyesség és a hitelesség mellett érvelt, a fiatalok ugyanis ezekre roppant érzékenyek. A beszélgetés végén a megszólalók egyházaikban működő jó gyakorlatokkal illusztrálták az emlékév eddigi eredményeit.