Az ötszázadik évforduló Luther-kultuszának termékei, polgárpukkasztásnak tűnő ötletei, üzleti produktumai láttán könnyen megbotránkozunk, Istenkáromlást, de legalábbis a reformátor személyének meggyalázását kiáltva. Elfelejtjük, hogy Martin Luther nem egészen ugyanaz, mint Luther Márton. A németek számára nem csak (sőt, talán a többségük számára nem elsősorban) vallási reformer, egyháztörténeti személyiség, hanem mindenekelőtt nemzeti történelmük egy nagy, immár ötszáz éve vitatott alakja. Számunkra azonban felekezetünk alapítója, hitbeli identitásunk szerves része, akire máig hivatkozunk. Kevésbé tudjuk elviselni, ha másként mutatják be nekünk, mint ahogyan azt hányattatott történelmünk évszázadi kőbe vésték számunkra.

A Luther poporatórium is ilyen „terméke” a jubileumnak. Zeneileg és mondanivalójában is leginkább az István a királyhoz lehetne hasonlítani. Kicsit több a hangszer (a rockzenekar mellett néhány rézfúvós, és egy komoly vonósszekció) és kevesebb a mozgás: nem opera, hanem a ma oly népszerű „félig szcenírozott” oratórium. Egy tucat kiváló musicalénekes, alig néhány kellék, és a jelképesnél is kevesebb jelmez. Ahogy minden oratóriumban, itt is fontos szerep jut a több száz fős kórusnak. Az énekkar szervezését nemzetükhöz méltó rendszerességgel oldották meg a németek. Minden előadásban más, elsősorban a környék egyházi kórusaiból verbuválódott alkalmi énekkar szerepel, így adva alkalmanként két-háromszáz embernek felejthetetlen közösségi élményt. Amennyire zeneileg meg tudom ítélni, a Luther poporatórium műfajában teljesen korrekt munka, a kórus jelenléte miatt talán a Gospel-kultúra hatása érződik leginkább rajta, ami német (horribile dictu, egy tétel erejéig részben latin nyelven) eleinte kissé szokatlan.

Tovább a KötőSzó blogra.