Talán csak egy halvány próbálkozásra van lehetőségük, apró cinikus megjegyzésre, ami férjemet idézve idén így hangzott: „Megint boszorkánytalálkozó?” A férjek és férjem mentségére legyen mondva, valóban van abban valami kivételes, valami egészen megmagyarázhatatlan, amikor közel negyven nő, néhány napon keresztül szabadon megéli asszonyi mivoltát. 

Valljuk be őszintén, kedves lelkészfeleségek, hogy néhány évvel ezelőtt a sötét estében mezítláb, a fűben mécses körül körtáncot lejtve, már-már erdei nimfának éreztük magunkat mi is, a sokszor kócos, kinyúlt melegítős, ruhakupac mellett álló, gyülekezetért, családért élő, és szolgáló hétköznapi papnék. Talán éppen ez a titka ennek a három napnak: ha csak rövid időre is, de félretenni kötelességet, hivatást, szolgálatot, magunkra, egymásra és az Úrra figyelni, akinek a jelenléte, szeretete érezhető, látható, tapintható az egymást alázattal, szeretettel hordozó közösségben. 

 Ahogyan közeledik a találkozó időpontja, a gyakorló férjek egyre inkább háttérbe húzódnak, hogy előtérbe kerülhessen a gyakorló papné takarékos és praktikus bőröndcsomagolása. Két nap csupán, sok mindenre úgysincs szükség, így programmal a kezében máris nyitja a szekrényajtót, és kiválogatja a tényleg fontos kellékeket. Péntek este vacsora (semmi különös, utazóruha megteszi), azután Gáncs Márti, az idei szervező köszönti az egybegyűlteket, majd beszélgető-kör, ismerkedés (még mindig jó az utazós), áhítat Lacknerné Puskás Sacival (még üres a bőrönd, az eddig hordott tökéletesen megfelel), 22 órakor „megoldjuk a világ dolgait” (na, ilyen ruhám tuti, nincs). Első nap máris eltelt és a bőrönd még üres. Gyakorlatiasak a papnék, tudják, hogy csak azt visszük, ami fontos. A szombat viszont igazi kihívásokat tartogat: reggeli torna, séta, futás, úszás: készüljünk hidegre, melegre, vízre, szárazra, aztán átöltözésre, de rétegesen.

Délután „hangfürdő” (Talán egy újabb fürdőruha?), vacsora után Bora Katalin tánciskolája (hosszú szoknya, fehér póló). Vasárnapra pedig csinos, elegáns, no meg a szokásos szaladgálós utcai, meg az a kényelmes otthoni, amiben még nagy levegőt is lehet venni. Cipők, papucsok, szandálok, mert sosem lehet tudni. A családnyi bőrönd végül felfér a vonatra, az autó hátuljába. Miközben én magam az autópályán száguldok, eszembe jut, hogy vajon Fanni milyen dekorációt talált ki? Szerintem a tükrös volt az eddigi legjobb, de annyira ügyes és kreatív, hogy minden évben csodát tud álmodni az oltárra, a hétvége fő gondolatához kapcsolódva. A téma az idén nem lesz könnyű, sőt, lehet, hogy időnként fájni is fog; húsba maróan, szívet tépően, mert nem könnyű az út a fájdalomtól a megbocsátásig.

A vacsora mellett aztán már érezzük, hogy hazaérkeztünk. Percről percre közelebb kerülve lélekben egymáshoz és az Istenhez. Lelki vezetőnk, Saci elindít bennünket a tékozló fiú útján. Elgondolkodtatva az örökségeinken, aztán azon, hogy sokszor bizony el kell mennünk…, van, hogy könnyen, van, hogy nehezebben, de hátra kell hagynunk fájdalmakat, félelmeket, hogy még akkor is, ha hosszú az út, végül eljussunk a megbocsátó, irgalmas szeretethez.  

A fájdalmak, görcsök oldódhatnak, a haragot, indulatot, előítéletet le lehet tenni és képesek lehetünk őszintén megbocsátani, ha Isten szemével próbálunk egymásra tekinteni. Süveges Gergő és felesége, Margit összhangja bennünket is egymásra hangolt olyannyira, hogy a mécses fényénél imádságban tudtuk hordozni egymást szavakkal, érintésekkel, csenddel. Talán a legfelemelőbb pillanat volt, amikor a félelmeinket, az aggodalmainkat egymásra tudtuk bízni, együtt tudtuk letenni az Atya megtartó kezébe. Annak ellenére, hogy Gergőnek voltak időnként kételyei, mégis megtörtént a lehetetlen: negyven nő tökéletes csendben tudott egymásra és rájuk figyelni. A hangfürdőben ejtőzve aztán néhányan talán már a csülökvacsorára gondoltunk, az amúgy nagyon is az egészséges életmód mellett elkötelezettséget vállaló papnék.

Felmerült hát a kérdés a szaftos vacsora mellett ülve, hogy a tizenegy év alatt vajon mikor és hogyan jutottunk el a csíráktól a csülökig? Sebaj, majd az esti táncnál lemozogjuk. Ha mást nem, legalább a rekeszizmainkat erősítjük, és a papnék újra bebizonyítják, hogy mindenre képesek, még akár egy reneszánsz bálban is méltósággal helyt tudnának állni. Büszkén, kecsesen lejtjük a táncot, egyenes derékkal, csipkés tortapapírral a nyakunk körül (na, ezt a ruhadarabot nem én csomagoltam)… Talán csak akkor bizonytalanodunk el, amikor a tánctanárnőnk hangsúlyozza, hogy „EZZEL a bal lábunkkal kezdjük”. Mert kiderül az is, hogy a papnénak van abból a bal lábból, nem is egy. 

Hosszúra nyúlik az este. Rögtönzött zenekar és kórus próbál a másnapi istentiszteletre, a folyosón néhány vizes lábnyom jelzi, hogy Gáncs Mártin kívül más is kipróbálta a Balaton rendkívül frissítő hőmérsékletű vizét. Végül elhalkul a ház, hogy a meghitt csendesség tovább folytatódjon a másnapi Istentiszteleten. A legenergikusabb persze megint Márti volt, az egész hétvége megálmodója, szervezője, aki a három nap alatt mintegy személyi titkárként igyekezett minket (több-kevesebb sikerrel) a pontos kezdésre és időpontokra figyelmeztetni. Hálásak vagyunk neki nemcsak ezekért a napokért, hanem az elmúlt tizenegy év alatt a papné találkozókért szívvel, lélekkel végzett szolgálatáért is, hiszen ez volt Márti utolsó olyan találkozója, ahol nemcsak résztvevőként, hanem szervezőként tevékenykedett. 

Az ebéd utáni búcsú sohasem könnyű, de nem is túl nehéz, mert most még talán távolinak tűnik a találkozás, de tudjuk, hogy egy év múlva pontosan ott fogjuk újra folytatni, ahol ma abbahagytuk.  Olyan sok idő már nincs is addig. 2018. szeptember 21–23. Ugye találkozunk? Lassan el is kezdhetünk csomagolni.