Amikor először találkoztunk egymással, épp egy családi napon főztél a pécsi evangélikus gyülekezetben. Hogyan kerültél kapcsolatba először ezzel a közösséggel?

Minden azzal kezdődött, hogy az evangélikus templomban tartottuk első feleségemmel az egyházi esküvőnket, és azzal folytatódott, hogy második feleségemmel közös gyermekeinknek kerestünk olyan befogadó egyházat, amelyik elváltként is befogad és megkereszteli gyermekeinket, bár hozzáteszem én eredetileg debreceni és református vagyok. Szüleim nem vallásosak, de a nagymamám bigott katolikus volt és vele nagyon sokat jártunk templomba. Számomra borzasztóan félelmetes volt az egész akkoriban, rettegtem, hogy a szigorú pap majd egyszer ki fog szólítani és nekem válaszolnom kell a kérdéseire. Aztán felnőtt fejjel mégis elkezdett izgatni a dolog. Azt gondolom, hogy a hit mindig egy „aha”-érzéssel kezdődik. Én már felnőttként jöttem rá, hogy nem lehet ennyiszer szerencsém! Nem lehet véletlen, ami velem történik, itt valami más dolog van a háttérben. Aztán egyre többet foglalkoztam ezzel, míg végül eljutottam odáig, hogy ma már inkább próbálom kiadni a kezemből, átadni az irányítást Istennek. Ez azért nehezen megy, mert mi emberek olyan sokat foglalkozunk az egónk felépítésével, hogy ezt nagyon nehéz lejjebb adni. Nagyon igaz a mondás, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Az három interjúba se férne bele, hogy mi mindenen mentem keresztül, de közel ötven éves koromra jutottam el oda, hogy azt mondhatom, a hitnél kevesebb jobb dolog van. Az is az evangélikusokhoz vezetett minket, hogy egy emberközeli egyházat kerestünk, ahol közvetlen kapcsolat van az emberek között, ahol nincs színház, vagy mesterkéltség. Kicsit olyan evangélikusnak lenni, mintha az ember átmenne a szomszédhoz beszélgetni.

Az emberi egó leépítésében egy tévéműsorban való szereplés nem biztos, hogy segít. Te hogyan élted meg a Konyhafőnökben való részvételt és az azzal járó hírnevet?

Nekem ez a tévéműsor hírnevet nem igazán hozott, akik addig is ismeretek, azok néztek, akik pedig nem ismertek, azok pedig csak egy szeletet láttak belőlem. A média veszélyes dolog. Egyrészről az emberek azt gondolják, aki a tévében szerepel, az már valaki, pedig ez nem így van. Nekem a szerepléssel nem jött semmi, mivel folyamatosan fejlődő szakaszban vagyok, próbálok figyelni magamra, de ez a szereplés a már meglévő problémáimat csak fokozta. Igazából január óta vagyok igazán a pályán, mind szakmai, mind lelki, mind kapcsolati szinten. El kellett telnie közel ötven évnek, hogy az életem sikeres mederbe terelődjön.

Tovább a KötőSzó blogra.