Huszonkilenc évesen jutottam hitre, de első alkalommal kilencévesen találkoztam Jézussal. Kicsi gyerekkoromtól rettegtem esténként, nem tudtam aludni. Kilencévesen megláttam egy nagy alakot az ágyam mellett, aki megérintette az ágyam végét és azt mondta: „Elég!” Soha többé nem láttam a démonokat táncolni az ágyamban. Most már tudom, hogy ő Jézus volt. 

Utána is sokszor álmodtam vele, de még mindig nem voltam biztos abban, hogy mit jelent valóságosan Jézussal élni, benne hinni. Tudtam, hogy ha befogadom Őt, akkor az egy életre szól, nem öt percre. El is hárítottam a döntést, pedig számos alkalommal közel álltam ahhoz, hogy Krisztus-hívővé legyek, Izraelben és máshol is. Azonban zsidóként nőttem fel, a zsidóságom fontos volt számomra. Úgy gondoltam, hogy Jézus Krisztus messiásként való elfogadásával fel kellene adnom zsidó identitásomat. 

Aztán egyszer csak egyedülálló édesanyaként találtam magam. Megígértem magamnak, hogy nem drogok hatása alatt nevelem majd a kislányomat, nem úgy nő majd fel, ahogyan én. Nem vettem észre, hogy megismétlem a szüleim által vétett hibákat. Nem tudtam másként tenni, mivel Jézus nem volt ott az életemben. 

Akkor már Angliában éltem, ahol egyszer meghívott egy zenés gyülekezeti alkalomra egy nem keresztyén barátom. Azt mondtam neki, hogy én szórakozni szeretnék. Végül jött még egy barát, hozott némi kábítószert, bevettük, elmentünk. 

Mindenki tudta a gyülekezetben, hogy bedrogozva jöttünk, de nem ítéltek el ezért. Olyan más, különleges volt a légkör. Az én családi hátterem megnehezítette, hogy bízzam az emberekben, de velük percek alatt közvetlen voltam, és ők is velem. Máig emlékszem a dalra, amit egy fiatal fiú énekelt. Később elmondtam neki, hogy milyen sokat jelentett nekem az az ének. Azt mondta, hogy nem akarta aznap elénekelni ezt a dalt, szinte kényszerítették, hogy adja elő. Eldöntöttem, hogy mivel semmi más dolgom nincs vasárnap, újra elmegyünk a kislányommal a templomba. Elkezdtem rendszeresen oda járni, a bibliaórákra is. 

Aztán nagyon megbetegedtünk, én és a kislányom. Amikor újra megjelentem köztük, éppen virágvasárnap volt. A korábban énekkel szolgáló fiú családja meghívott magához vacsorára és utána a bibliakörre. Emlékszem, hogy a bibliai részt kivetítették a szemközti falra, és az igét magyarázó Máté evangéliuma 27. részéből, Jézus szenvedéstörténetéből olvasott fel. Előtte én is olvastam már ezt a részt, de mint egy könyvet, nem mint a Szentírást – nagy a különbség a kettő között! A főpapok és a nép szavai váratlanul ragadtak meg. 

Édesapám egyszer elmondta nekem a zsidó Biblia alapján, hogy ha valaki egy nagy bűnt követ el és meghal, akkor a gyermekeinek kell azt jóvátennie. És ez továbbszállhat az a következő generációra is. „Szóval – mondta – vigyázz, hogy ne tégy jóvátehetetlen bűnt, mert a gyermekedre száll a felelősség amiatt.” 

Tehát azon az estén hallgattam az igehirdetőt Jézusról és Poncius Pilátusról, aki megmosta a kezét és azt mondta, hogy ártatlan ez az ember. A tömeg pedig Barabbás szabadon bocsátását kérte, és azt mondta, hogy Jézus vére szálljon rájuk és gyermekeikre. Akkor értettem meg, mit is tettek ők. Nagyon megharagudtam: hogy tehették ezt velünk? Egyszerre azt is megláttam, hogy én is felelős vagyok mindezért. Nem is gondoltam rá, hogy Isten fia vagy sem, de egy ártatlan, igaz embert ölt meg az én családom. „Hogyan tudom ezt én jóvátenni?!” Behunytam a szemem: „Istenem, mi lesz ebből?” Hirtelen a holokauszt jelent meg a szemem előtt, és a nagyapám, aki, úgy éreztem, ezek miatt a szavak miatt volt öt évig koncentrációs táborokban. Ha nem is áll ez minden holokauszt-áldozatra, de igaz az én családomra, az én őseimre, a nagyapám őseire. Ezt fizettük érte. „Istenem, mit tegyek akkor én most? Hogy hozhatom helyre ezt a hatalmas bűnt? Jézus vére az én fejemen van. Kétezer éve történt, de engem terhel.”

Eldöntöttem, hogy nem beszélek arról senkivel, ami most megvilágosodott előttem. Nem akartam, hogy emberek befolyásoljanak, csak Isten hangját akartam hallani. Tőlem idegen módon nagyon csendesen tértem haza. Azt mondtam: „Istenem, Neked és nekem ma beszélgetnünk kell erről. Ha igaz, amit ma hallottam, akkor minden, amit Jézusról mondtak nekem, annak szintén igaznak kell lennie.” Akkor mindazt, ami eddig történt velem és körülöttem a világban, Jézus szemszögéből kezdtem látni, és minden értelmet nyert. Nem jutott eszembe, hogy megtérési imát mondjak, csak egyszerűen tudtam, hogy ettől fogva biztonságban vagyok Jézussal. 

Nagyon boldog voltam, mindenkinek csak Jézusról beszéltem. Belépett Jézus az életembe, ami nagyon megváltozott ezután. „Elmondtad a megtérési imát?” – kérdezte egy barátom. „Nem, de én már tudom, hogy a szívemben él Jézus!” A barátom biztatására azért elmondtam végül, éppen nagypénteken. 

A családomnak jóval később beszéltem a döntésemről. Édesanyám el akarta venni tőlem a kislányomat, hosszú ideig nem mehettem Izraelbe. Sok probléma következett, de most már örülnek, hogy így döntöttem, mert látják, mennyi jót hozott ez az életemben. Letettem a kábítószert és az alkoholt. Látják azt is, hogy a gyülekezetem támogat és segít engem. 

A Híd magazin megrendelhető az evmis@lutheran.hu címen.

p.p1 {margin: 0.0px 0.0px 0.0px 0.0px; text-align: justify; font: 12.0px 'Times New Roman'; color: #000000; -webkit-text-stroke: #000000}
p.p2 {margin: 0.0px 0.0px 0.0px 0.0px; text-align: justify; font: 12.0px 'Times New Roman'; color: #000000; -webkit-text-stroke: #000000; min-height: 15.0px}
p.p3 {margin: 0.0px 0.0px 0.0px 0.0px; text-align: justify; text-indent: 14.2px; font: 12.0px 'Times New Roman'; color: #000000; -webkit-text-stroke: #000000; min-height: 15.0px}
p.p4 {margin: 0.0px 0.0px 0.0px 0.0px; text-align: justify; text-indent: 14.2px; font: 12.0px 'Times New Roman'; color: #000000; -webkit-text-stroke: #000000}
span.s1 {font-kerning: none}

E. K. J.