„Az utóbbi években sok szó esett az intézményekről, és talán egy kicsit háttérbe szorult a lelkészi szolgálat” – mondja dr. Joób Máté evangélikus lelkész, a Mentálhigiéné Intézet oktatója. Pedig a lelkészeknek is szükségük lehet lelki vagy szakmai támogatásra, ha esetleg megakadnak életútjukon. Nem elhanyagolható az sem, hogy tervezhetőbb anyagi feltételek között végezhessék örömhír-közvetítő szolgálatukat. Mindezekre figyelemmel született meg egyházunkban a lelkészi életpályamodell tervezete. A modell másik kidolgozója Kendeh K. Péter – szintén mentálhigiénés végzettséggel is bíró – lelkész, a Luther Kiadó igazgatója. Kettejükkel beszélgettünk a kezdeményezésről.

Kendeh Péter a Semmelweis Egyetem mentálhigiénés képzésén vett részt, amelynek diplomadolgozatában azt vizsgálta, hogy a pedagógus életpályamodellnek milyen elemei vannak, amelyeket mentálhigiénés szempontból értékelni lehet. A Mentálhigiéné Intézetben oktató Joób Mátéval a témáról beszélgetve felvetődött a kérdés: hogyan lehetne a lelkészi pályán dolgozók számára is kidolgozni egy életpályamodellt, hogy a változó kihívásokhoz jobban illeszkedő továbbképzési rendszerben, szükség esetén lelki támogatást igénybe véve, és tervezhetőbb anyagi biztonságban tudják a lelkészek végezni a szolgálatukat.

A modellről szóló ötletüket elfogadta a Püspöki Tanács, majd létrejött egy munkacsoport is, tizenkét fővel. Az alulról jövő kezdeményezés mögé állt a zsinat, az országos lelkészi munkaközösség is. Azóta kidolgozták a részleteket és most azon szurkolnak, hogy ötletüket végig tudják vinni. 

– Milyen céllal fogtak neki a modell kidolgozásának, és mikorra várható a bevezetése? 

Joób Máté: Hivatalosan 2019 januárjától indulna a lelkészi életpályamodell, minden elemével együtt. A célunk nem az volt, hogy valami teljesen újat hozzunk létre, hanem szerettük volna a meglévő jó elemeket összekötni és egy rendszerben felállítani. A lelkészakadémiai kurzusok, a lelkészi munkaközösségek [LMK], az országos lelkészkonferenciák már évek óta működő, meglévő elemek. Fontosak a hivatásgondozó napok, amelyek néhány éve indultak el egyházkerületi szinten. De elindítottunk új elemeket is, például a beosztott lelkészek kísérését és képzését, azokra a kérdésekre fókuszálva, amelyek őket foglalkoztatják. Nagyon lényegesek az első évek a lelkészi pályán. Szeretnénk, ha a lelkészi életpályamodell nem csak egy törvénytervezet lenne. Fontosnak tartjuk, hogy nyíltabban tudjunk beszélni a kérdéseinkről, elakadásainkról vagy éppen az ötleteinkről. Az utóbbi években sok szó esett az intézményekről, és talán egy kicsit háttérbe szorult a lelkészi szolgálat. Az intézményeink prosperálnak, a gyülekezeteink fogynak. Jó lenne közösen újra felfedezni a közösségi lelkészi munka szépségeit és kihívásait. Járjuk az LMK-kat, zsinati üléseket, konferenciákat, és reméljük, hogy ez a közös gondolkodás egyre „fertőzőbb”. 

– Honnan lesz a modellre anyagi fedezet?

Kendeh K. Péter: Az egyik sarkalatos kérdés valóban az anyagi, de ez csak az egyik pillére a modellnek. Az illetményrendszer – garantált bérminimum megállapítása – mellett ugyanolyan fontos elem a képzési rendszer, valamint harmadik pillérként a jelzőrendszer és támogató szolgálat is. Ha a jelenleg a Magyarországi Evangélikus Egyházban szolgáló összes lelkésznél megnézzük, hogy a pedagógus-életpályamodellhez viszonyítva mennyi illetményt kellene kapniuk, és 2016-ban mennyit kaptak, akkor azt látjuk, hogy pont megkapják a nekik járó illetményt. Az összes minimális bértömeg 1,3 milliárd forint lenne az életpályamodell szerint, és 2016-ban a hitoktatói óradíjakkal együtt éppen ennyit kaptak a lelkészek. Ez azonban csak a látszat. Merthogy a számításban, mint mondtam, benne van a hitoktatói óradíj, ez azonban hosszú távon nem biztos, hogy garantálható. A lelkészeknek egyébként sem elsődleges feladatuk a kötelező iskolai hittanórák megtartása. A hitoktatói óradíjak nélkül pedig háromszázmillió forintos hiány van a lelkészek hetven százalékánál. Meg kell azt is vizsgálni, hogyan lehet a gyülekezeteket jobban bevonva a finanszírozást rendezni. Az országos részvállalás esetleges növelése pedig belső egyházpolitikai kérdés. A lelkészi munkát prioritásként kell kezelni.

– A pedagógus-életpályamodell, amelynek alapján kidolgozták a lelkészi modellt, mennyire követhető az egyházi rendszerben?

K. K. P.: Alapelvünk volt, hogy a lelkészi illetményrendszer szinkronban legyen a pedagógusi illetményrendszerrel. A diplomák száma, a nyelvtudás, a tudományos fokozat természetesen cizellálhatják ezt a bértáblát, de a váz azonos. Ami problémás, hogy a pedagógus-bértábla esetében egyértelműen bérkifizetésről beszélünk, míg a lelkészek sokféle forrásból, sokféle megnevezéssel kapnak bért: szolgálati lakás rezsiköltsége, stóla, gépkocsihasználat, és így tovább. Ezeket egyszerűsíteni kell. Fontos, hogy bérként fizessék ki ezeket, mert kommunikációs csapda, ha csak a bankszámlára érkező pénzt nézzük, az egyéb juttatásokat nem.

J. M.: A lelkészi életpályamodellben szeretnénk egy minimumot meghatározni, amelyet minden lelkésznek meg kell kapnia, ha bizonyos szolgálati időt és kritériumrendszert teljesít, bármelyik gyülekezetbe kerüljön is. Jó lenne, ha az anyagiak minél kevésbé határoznák meg, hogy ki milyen szolgálati helyre pályázik. Ma nagyon különbözők a gyülekezetek és természetesen a lelkészek is. Fontos lenne, hogy a kapcsolatok gyülekezet és lelkész között az igények, a belső kvalitások és adott élethelyzetek mentén szülessenek. A gyülekezeti autonómiát nem akarja a modell korlátozni, nem akarja megakadályozni azt, hogy egy gyülekezet többet adhasson a lelkészének, csak azt nem szeretnénk, hogy a minimumnál bárki is kevesebbet kapjon. A rendszert igyekeztünk úgy felépíteni, hogy bizonyos időközönként a lelkész reflektáljon önmagára és munkájára, hogy vajon nincs-e olyan személyes vagy szakmai elakadása, amely megnehezíti vagy egyenesen megakadályozza abban, hogy örömhírhordozó és -közvetítő legyen mások számára. Ezt nevezhetjük minőségbiztosításnak is. 

– Ez érinti a szabadságok kérdését… A pedagógusoknak van feltöltekezési lehetőségük az iskolai szünetekben. Hogyan lehet szabadidőt – sabbat – biztosítani a lelkészek számára, akik hétközben hittant tanítanak, hétvégén a gyülekezetben szolgálnak?

J. M.: Senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy kellő időt szakítson a pihenésre és a feltöltekezésre. De ne felejtsük el, hogy a legfontosabb munkaeszközünk mégiscsak magunk vagyunk – természetesen azzal a Krisztussal, aki bennünk lakozik. Vigyázzunk egymásra! Ha a Szentírás kötelezővé tette a pihenést és a feltöltekezést, akkor lehet benne valami…

K. K. P.: Reméljük, pár év múlva nem azon fogunk versengeni, hogy ki dolgozik még a huszonhatodik órában is egy adott napon. Most ugyanis az embertelenül sokat dolgozással való hivalkodás az alaptendencia – pedig az nem érték, hogyan tudjuk magunkat minél hamarabb tönkretenni… Az Úr szolgálatában nem lehet állandóan ugyanolyan intenzitással égni, mert az ember egy idő után kiég, és nem marad más belőle, csak egy marék hamu, amit szélnek ereszthetünk. Talán a fiatalabb generáció már nyitottabb arra, hogy pihenést iktasson be. Ebben formálni kell magunkat.

– Az a tapasztalat, hogy a lelkészek nem tudnak elmenni két hétre a családjukkal nyaralni, mert nem találnak helyettest… 

K. K. P.: A felszentelt lelkészek nagyjából hetven százaléka szolgál gyülekezeti keretek között. Van száz olyan lelkész, aki iskolában, intézményben dolgozik, és vannak olyanok is, akik más pályán vannak, de nem akasztották szögre a Luther-kabátjukat, sőt egyre több a nyugdíjas lelkészünk is. Szerintem nem keressük kellő hatékonysággal ezeknek az embereknek a segítségét. Jelenleg nem egységesen a kétszázötvenkét gyülekezetünk világában gondolkodunk: a helyi szintet ismerve csak egy bizonyos határig jutunk el, nem lépünk ki a komfortzónánkból. Két eltérő helyzetben, egymáshoz közel élő gyülekezet sem képes egymást segíteni, pedig ha nem vagyunk is rengetegen, de annyian vagyunk, hogy figyeljünk egymásra.

J. M.: Nem lehet egyik napról a másikra az egész rendszert megváltoztatni, de közösen keresnünk kell a megoldásokat. Lehet, hogy az első lépések nagyon kicsik, de érdemes elindulnunk. A sabbatévet valószínűleg nem lehet bevezetni, de nem tartom kivitelezhetetlennek – természetesen az éves rendes szabadság mellett – a három hónapnyi szabadságot hétévente. Biztos, hogy sokak számára ez így is irreálisnak tűnik, de meg kell próbálnunk. Önmagában az a tudat, hogy van ilyen lehetőség, sokat segíthet a nehéz és fárasztó időszakokban.

– A modell kidolgozásához adatgyűjtést végeztek. Mire voltak kíváncsiak?

K. K. P.: Az egyik kérdéskör a lelkészek illetményi helyzetére vonatkozott. Mennyi a havi rendszeres illetmény, mi a rezsi fizetésének formája, hány éve szolgál, és így tovább. A másik pedig a gyülekezeti szolgálat környezetéről szólt, a létszámadatokról, az egyházközségek anyagi helyzetéről kértünk információt. Izgalmas kérdés, mennyi a gyülekezeti tagoktól származó bevétel, mert szeretnénk következtetést levonni arra vonatkozóan, hogy hány egyházfenntartói járulékot fizető hívő tud eltartani egy lelkészt. 

– Lelkészi fórumokon, munkaközösségi üléseken milyen visszajelzéseket kaptak? Mit tudtak ezek közül beilleszteni a rendszerbe?

J. M.: Bizonyos elemeket a modellből már megpróbáltak korábban bevezetni, de a támogató szolgálat, a továbbképzés és az illetményrendszer hármasa együtt jobban befogadható. Öröm volt, hogy a lelkészek igen konstruktívan álltak hozzá a kérdéshez, inspiráltak bennünket, és gondolatébresztők voltak. Köszönjük a meghívásokat!

K. K. P.: Az iránnyal mindenki azonosulni tud. A legnagyobb aggály csak a pénzügyi forrás kérdésében merült fel, pedig pont ezzel a területtel nem kellene a lelkészeknek elementárisan szembesülniük. A gyülekezetnek meg kellene teremtenie a lelkészi szolgálat feltételeit, a lelkésznek meg végeznie kellene a szolgálatot. Kérdés még, hogyan lehet szabályozni a lelkész és a gyülekezet egészséges kapcsolatát, egymáshoz való viszonyát, hogyan lehet mérni a lelkészi szolgálatot.

– A nem gyülekezetekben szolgálók, más területeken dolgozók – börtön-, kórház-, iskolalelkészek – életpályája is rendezve lesz?

J. M.: Most elsősorban a gyülekezeti lelkészekre koncentrálunk, mégiscsak ők alkotják a legnagyobb csoportot a lelkészek között. De természetesen folyamatosan szemünk előtt vannak a más területen dolgozók is. 

K. K. P.: Az életpályamodellben megfogalmazott irányok igazak az egyes szakterületeken dolgozó lelkészekre is. A speciális szolgálati helyek betöltéséhez azonban pluszfeltételeket szeretnénk hozzátenni. Több pedagógiai kompetenciát az iskolalelkésznek, mentálhigiénés végzettséget a kórházlelkésznek…

– Milyen lépések vannak még hátra a modell bevezetéséig? Miért kell várni 2019-ig, miért nem lehet most elindítani?

K. K. P.: A modell egységes rendszerben gondolkodik, és egységesen akarjuk bevezetni. Ha az illetményrendszert kivennénk, és a többit vezetnénk be, akkor ez csak egy elvárásrendszernek tűnne. Ha csak az illetményrendszer lenne, akkor úgy tűnne, nincsen követelmény hozzátéve. Muszáj számításokat végezni az illetményrendszert illetően, fel kell tárni a kérdéskört, részletezni kell, hogy az országos egyháznak mit kell majd ehhez hozzátennie. Bevontunk egy pénzügyi szakembert ifj. Zászkaliczky Pál személyében, hogy segítse a munkánkat. A 2018. februári zsinatra kerül be a törvényszöveg általános vitára, a májusi zsinaton pedig részletes vitára és – reménység szerint – szavazásra. A törvény megléte után pedig még számos vonatkozó szabályrendeletet is meg kell alkotni.

J. M.: Az egyházban sok jó ötlet, sok jó kezdeményezés volt már eddig is. Egy részük megvalósult, de talán a nagyobbik részük elhalt. Szeretnénk, ha az életpályamodell nem az utóbbiak számát gyarapítaná. Ezt csak közös lelkesedéssel és közös munkával lehet megvalósítani. Mi sok támogatást kaptunk a lelkészektől és onnan (leg)felülről is. A modell bevezetésének mintha tényleg most lenne itt a kairosza.