A reformáció ötszáz éves emlékéve nemzetközi és magyar eseményei még hosszabb időre adnak majd munkát az emlékezők-értelmezők seregének. A lutheri wittenbergi „quadrilateralis”, „solus Christus, sola Scriptura, sola gratia, sola fides” tételeit megélő protestáns hagyományokra építő egyházak, az úgynevezett történelmi egyházak mellé csatlakoztak más egyházak, és helyi-nemzeti-országos-nemzetközi, korábban másoktól szorosan elzárkózó karizmatikus közösségek is, a szeptember 16-án Budakeszin megtartott Protestáns Nagygyűlés közös nyilatkozatának aláírása szerint. A következőkben most főleg a legutóbbi lutheránus-református kapcsolatokkal foglalkozom.

Mivel evangélikus lelkészcsaládban nőttem fel, ahol lelkészek és tanítók voltak az evangélikus egyház szolgálatában, protestáns összefogásban a reformátusokkal életünk, de a római katolikusokkal szemben inkább tartózkodtunk, bár a családban akadt magasabb állásban levő katolikus pap és teológiai tanár Székesfehérváron, aki teológiai hallgató koromban évente karácsonykor levelet küldött: „Béla fiam, gondold meg, itt az év vége, térj vissza az egyedül üdvözítő katolikus egyházba.”

A reformációi emlékév végén, amikor hazai, európai és világviszonylatban végiggondolják és értékelik a szakemberek ezt a rendkívüli történéssorozatot, nem csak a nagyszerűen megrendezett események, kiadványok, emlékművek jutnak eszünkbe, hanem a csalódások is.

Bizony nem történt meg az, amit sokan vártak, hogy a protestantizmus és a római katolikus egyház a sokszor felületes úgynevezett ökumenikus kapcsolatokon túl most végre Jézus Krisztus tanítványaiként valóban szorosabb lélek- és közösségépítő módon folytatják tovább életüket, mert bármerre is nézünk a világban, nem tudunk ma „keresztény” országokról, „keresztény Európáról” beszélni, hanem úgy érezhetjük, hogy bibliai módon kifejezve, az „aranyborjú” előtt térdepel a mai Szodomává és Gomorává, Babilonná változott homo sapiens embervilága. Ezt az egyik legújabb jel is mutatja, hogy azon igyekeznek több országban, hogy Istent nem szabadna „ÚRistennek” nevezni, mert hiszen van egy „mindenható gender-ideológia”, az „Úr” megszólítás pedig férfit jelent, és ezért a „Miatyánk” imádság is kerülendő!

Sajnos, vannak olyan borzasztó elképzelések is, hogy majd az iszlám rendet tesz itt, mert a homoszexuálisoknak sokfelé elvágják a nyakát!

De mit szóljunk addig másokról, amikor ma az úgynevezett protestánsok között, akik ugyan követik Luther wittenbergi „quadrilateralis” alaptételét, mégsem tapasztalunk a János evangéliuma 10,11-18. szerinti, Jézus pásztori vezetése alatti nyájhoz illő összetartást, pedig egy afrikai igehirdető szavai szerint: „az, aki a Főpásztor nyájában nem tudja elviselni Jézus más akolból való juhai birkaszagát, akik máshogy bégetnek, más füvet esznek, más vízhez járnak inni, az maga magát rekeszti ki Jézus nyájából.”
Hazai kálvinisták és lutheránusok, dacára a hazai korábbi és mai egyezkedéseknek és ökumenikus világméretű szervezeteknek, sokszor kerültek távolra egymástól. Kyrie eleison!

De mégis, újra és újra, neki kell fognunk Jézus Krisztus Urunk főpapi imádsága szerint a közeledésnek, „...Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól...hogy mindnyájan egyek legyenek... (Jn 17,15-21.)

Van sok közös történet a múltból, például együttes törvényszéki per és gályarabság Nápolyban (1673-76), de a hős holland tengernagy, Michiel de Ruyter erőszakkal, fegyverekkel mégis kiszabadította a protestáns lelkészeket.

Hálaadással szoktuk emlegetni a református és evangélikus egyházmegyék közötti egyezségeket (Kér, 1830, Nagygeresd, 1833), de ezeket az első világháború előtt már felmondták, pedig a sokfelé szórványhelyzetben levő mindkét egyházat erősítették. Megpróbáltak a 19. század végén létrehozni egy közös pesti teológiai főiskolát is, de ez is rövid életű volt.

Sajnos volt több példa arra, hogy református többségű városokban nem engedte meg a vezetőség, hogy evangélikus templom épüljön, így volt ez Genfben is, ahol a francia nyelvű kálvinista egyház még a németajkú zwingliánus gyülekezetet is nehezen fogadta be és egy német evangélikus előkelő főúr házat vett ott és azt építették át evangélikus templommá.

Kecskemét városa hajdan megtiltotta katolikusok vagy evangélikusok letelepedését falai között, de a nehéz háborús években szükségük volt egy jó fegyverkovácsra és a Felvidékről hoztak egy evangélikust és ennek hat gyermekéből nőtt ki az evangélikus gyülekezet.

Mai éveink ökumenikus közeledését a két nagy protestáns egyház között az úgynevezett Leuenbergi Konkordia aláírása jelentette (1973. március 9-17) és ebből nőtt ki először az európai-, majd a világ protestáns egyházainak példaszerű ökumenikus együttműködése, beágyazódva az európai és világszintű ökumenikus szervezetek genfi központjának tevékenységébe. A lutheri reformáció éppen most befejeződő 500 éves emlékéve világszerte együttes hálaadó ünneplést hozott.

Ez az emlékév megmutatta, hogy a kereszténységnek „Gyógyító Emlékezésre” („Healing of Memories”, „Heilendes Erinnern”) van szüksége az egyházak egymáshoz való viszonyában, bármilyen hitvallás, liturgia, vagy tradíció szerint élnek, mert ma már nem lehet „keresztény” országokról, vagy „keresztény Európáról beszélni, hiszen Luther wittenbergi 95 tételéből az első szerint, amikor Jézus Krisztus azt mondta, térjetek meg, azt akarta, hogy a hívek egész élete bűnbánatra térés legyen (Mt 4,17).

Ez a „Gyógyító Emlékezés” volna szükséges Európa és a világ népeinek, országainak egymáshoz fűződő történelmi emlékeinek feldolgozásához és a kölcsönös megbékéléshez is!

Így legyen és az évfordulós emlékezés-ünneplés után jöjjön el az 501. év ezen Istentől kapott feladat munkálásában, mert hamar itt a Kálvin-emlékév és még néhány más ünnepi alkalom is!

SOLI DEO GLORIA!

A szerző egyházunk nyugalmazott püspöke.