Nyugati aluljáróban tömegnyomor, egy koreai misszionárius angolszász keresztény dalokat énekel. Minden kijáratnál ócska szerelésben vacogó, üres tekintetű kéregetők.
- Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!
Végigpörgött adventi szombat, szeretetvendégség és koncert, kézműveskedés és gyerekek terelgetése. A hideg lelkészi irodában egy percre magamra maradva sírni kezdek a fáradtságtól.
- Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!
Az előkészületek feszültségében telnek a mindennapok. Alkalmak és események, rendezvényszervezés és év végi határidők. Húgom mobilon hív, hogy meghívjon másnap ebédre. Ráförmedek a telefonban, hogy miért ilyenkor keres.
- Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!
A gyerek mindig kérdez, állandóan idegesít. De nem is ez a legnagyobb baja, sőt az sem, hogy nem kapja meg idén karácsonyra sem azt a bizonyos játékot, hanem az, hogy senki – még én sem szólok hozzá egy jó szót.
- Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!
Az utcán mocsok, kihajított lomok, megunt holmik, lejárt szavatosságú tárgyak. Az életeinkben lejárt szavatosságú, megunt kapcsolatok. Ezeket is kidobjuk, szelektálás nélkül, a gyereket a fürdővízzel. Maradjak én is a kényelmi zónán belül?
- Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!
Olyan jó érzés a vallásos elithez tartozva magasról lesajnálni a „világot”, ahol a bűnösök élnek. Én már átutaltam az egyházfenntartói járulékot, indulok a presbiterválasztáson is, vasárnaponként ott ülök az első sorban, és pontosan tudom, hogy melyik szomszédomnak szól Keresztelő János intése: „Térjetek meg!” olyanoknak, mint ez a hajléktalan, alkoholista, BKV-ellenőr, utcalány, politikus, krisnás, celeb, férjem, feleségem, apám, anyám, gyerekem, testvérem, lelkészem, padtársam, munkatársam, exem, ellenségem – de soha sem NEKEM.
- Uram, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!