Uram, oly sokszor hatalmába kerít az aggodalmaskodás és a félelem. Aggódás a családért, a munkahelyért, a közelgő vizsgákért, egy orvosi leletért, beteg családtagomért, a máért és a holnapért. Letaglóz, ahogyan lépteimmel keresem a következő biztosnak tűnő pontot, de valójában nem tudom, mit hoz a holnap.

Uram, aggódásom sötétjébe bevilágít advent fénye, bevilágít gondoskodásod fénye. Mikor hátam a reménytelenségnek görnyedne, mikor fejem az aggódásba omlik, akkor szól igéd: „Egyenesedjetek fel, emeljétek fel fejeteket, mert közeledik megváltásotok.” Akkor megértem és megérzem, hogy lehajtott fejemet magasba akarod emelni. Már erőt venne rajtam az aggódás, mikor advent csendjében egy hang halkan így bátorít: „Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van rátok.” Neki, aki hajunk szálát is számon tartja, neki, aki a tenyerébe véste nevünket, neki, aki néven szólít bennünket, s ekkor megértem, hogy advent a gondoskodás érkezése is.

Uram, te senkit nem hagysz magára: gondod van az elesettre, gondod van a nincstelenre, gondod van a betegre, gondod van az eltévedtre, gondod van a kétkedőre, vagyis gondod van rám.

Uram, születésed a biztonságot jelenti számomra, hogy van, akire rábízhatom a holnapot, van, aki gondomat viseli, van, aki meghallgat, és van, aki a világ végezetéig velem marad. Ha az aggódás terhe alatt mindig a következő bizonytalan lépésre kellene koncentrálnom, akkor nem láthatnám mindazt a csodát, amivel körülveszed az életem, amivel megajándékozol. De hála neked, letehetem ezt a terhet, s fejemet felemelve, felegyenesedve megláthatom szeretteim, barátaim körében azt a csodát, mellyel megajándékozol – így, adventben is.
Ámen