Ugyanakkor János evangéliumának a 10. fejezetét nem csupán az ilyen teológiai viták teszik különlegessé, hanem az a szépség is, ahogy Jézus önmagát jó pásztornak nevezi (10,11). Ez nem valami bukolikus ábrázolás, hanem véres valóság: a jó pásztor életét adja a juhokért. Jézus tudja, hogy mit beszél. Mindez korántsem csak költészet. Nem metaforikus leírása a jó pásztor önfeláldozó feladatának. Nem jelkép, hanem a véres valóság. Ellenfeleinek éppenséggel nincs érzéke a költőiséghez, nem képesek metaforikusan gondolkodni: ők bizony köveket ragadnak, hogy megkövezzék őt (10,31).

Adventi időben a halálra szánt Jézus áll előttünk. Aki azért jött erre a világra, hogy életét is odaadja. Akinek meg kell halnia. 

Mint ahogy Keresztelő János, e harmadik adventi vasárnap központi alakja is mártírsorsot vállalt. Előbb szenvedélyes vitát folytatott azokkal, akik csak névleg voltak vallásosak, és megtérésre hívta őket. Aztán – ma úgy mondanánk – „szociális érzékkel” arra hívott fel, hogy az emberek osszák meg egymással javaikat: „Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs, és akinek van ennivalója, hasonlóan cselekedjék.” A vámszedőknek – úgymond „a gazdasági szféra képviselőinek” – lényegében azt mondta, hogy ne legyenek korruptak. Az erőszakszervezet képviselőit, a katonákat pedig arra intette, hogy ne bántalmazzák és zsarolják az embereket (Lk 3,11–14). Ezzel az ethoszával alighanem már csípni kezdte a hatalmon levők szemét. Ő azonban akkor sem tett lakatot a szájára, amikor a királyi udvarban tapasztalható züllöttséget kellett szóvá tennie. Radikális és szókimondó magatartásáért börtönbe került, és le is fejezték (Mt 14,1–12). Mártíriuma mintegy tragikus előjátéka volt Jézus halálának. 

A jó pásztort meg akarták kövezni. Jézusnak itt még nem jött el az órája, így az ítéletet ekkor még nem hajthatták végre, de hamarosan megtörtént a keresztre feszítés. Jézus követőit aztán hol ilyen, hol olyan módszerekkel gyilkolták meg. Istvánt például megkövezték, és vele kezdődött a mártírok máig tartó, hosszú sora. Volt, akit vadállatok elé vetettek a Colosseumban, volt, akit kerékbe törtek, volt, akit karóba húztak, főbe lőttek, vagy felakasztottak. Voltak, akik ellen törvényt hoztak: „lutherani omnes comburantur” – minden lutheránust meg kell égetni. Végtelen hosszú a vértanúknak ez a láncolata. A pásztorsubát sokszor áztatta vér.

Ezekben a napokban két hatvan évvel ezelőtt meggyilkolt papra is emlékezünk. A katolikus Brenner Jánost 1957. december 15-én éjjel azzal hívták el a plébániáról, hogy egy beteghez vigye el az oltáriszentséget. Az erdőben bestiális módon, harminckét késszúrással megölték. A református Gulyás Lajost az 1956-os forradalomban vállalt tevékenységéért – jóllehet ő épphogy megakadályozta egy ávós meglincselését – 1957. december 31-én felakasztották.

Beszélhetünk a mártírok ökumenéjéről. Csaba Gyula péteri evangélikus lelkészt 1945 tavaszán egy különítmény gyilkolta meg brutálisan. Szemét kiszúrták, nyelvét kitépték, testét megbecstelenítették, sőt keresztre is feszítették. Kivégzői ezekkel a szavakkal nyomatékosították tettüket: „Ütött a potrohos papok végórája, táncot járunk a papok fején.”

„Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai” (Mt 26,31) – ebben bízva pusztították és pusztítják ma is sokfelé a pásztorokat. Ha pedig nem széled el a nyáj, akkor módszeresen levadásszák a bárányokat is. Jézus ezt is megmondta előre: „elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé” (Mt 10,16). Korunkban is beteljesedik ez a prófécia. Módszeresen gyilkolják a keresztyéneket a világ számos országában.

Advent harmadik vasárnapján rájuk is gondolunk, értük is imádkozunk, az ő megsegítésükre is gyűjtünk.

Imádkozzunk!

Urunk! Eleink azt vallották, hogy a mártírok vére az egyház magvetése. Ne engedd, hogy hiábavaló legyen testvéreink halála. Segítsd az üldözötteket. Add, hogy a magunk eszközeivel támogatni tudjuk őket. Ámen.