Az áhítatomat egy, a Lázár Ervin Négyszögletű kerek erdő című művéből vett történettel kezdem: „...Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: »Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!...« Mi az hogy »de ha még egyszer« – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. »Ejha!« – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. »Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt nem tűrhetem...!« – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. »Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!« – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: »Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.« Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: »Én igazán szeretlek.« »Mi az, hogy igazán?! – háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.« S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: »Dömdödöm.« Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.”

Advent első vasárnapja egyben az egyházi esztendő első vasárnapja is. Elindultunk egy úton. Egy olyan úton, amelyen négy héten át haladva eljutunk nagy ünnepünkhöz, a szeretet ünnepéhez, Megváltónk születéséhez.

Dömdödöm is útra kelt, hogy elmondja valakinek: szereti. De útközben különböző formákban, szituációkban és szókapcsolatokban hallotta az általa oly nagyra tartott szót, és egészen elbizonytalanodott annak valódi jelentésén.

Amikor mi most útra kelünk, és nekivágunk a nagy karácsonyi forgatagnak és készülődésnek, vajon mennyi hatás ér bennünket, és mennyire engedjük, hogy ez befolyásoljon? Mennyire engedjük, hogy az ajándékvásárlások nyűge, az előkészületek gondja elvonja a figyelmünket az ünnep valódi lényegétől?

„Én tudom, hogy a szeretet ünnepe a karácsony, de ha nem hagysz békén, amíg a harmadik süteményt is megsütöm nektek a karácsonyi vacsorához, akkor olyat kapsz, hogy megemlegeted!” – hangzik sokszor a sütésben kimerült édesanyák szájából, sokszor bele sem gondolva, hogy mit is mondanak. Mert nem az számít, hogy hányféle sütemény virít az asztalon, hanem az, hogy békességre és egymás iránti szeretetre törekedjünk.

„Tudom, hogy a karácsony nem a külsőségekről szól, de ha nem kapom meg a legszebb és legtökéletesebb fenyőt, akkor nem tudom, mit csinálok azzal a hitvány kereskedővel” – hallhatjuk a fenyővásárlásban kimerült édesapáktól.

„Lehet, hogy a karácsony a szeretet ünnepe, de elegem van abból, hogy már megint minden vackon összeveszik a család a fene nagy együttlét jegyében” – gondolhatja sok elfáradt és az ünneplésből kiábrándult fiatal.

Van még egy kis időnk karácsonyig. Kezdjük el az odafigyelést a saját életünkben! Induljunk el mi is Dömdödömmel, és figyeljünk arra, hogy az útközben ért hatások ne befolyásolhassanak minket! Próbáljuk meg az ünnepet ne nyűgként, hanem igazi ünnepként megélni! Ne az legyen a lényeg, hogy kinek mit veszünk, hanem hogy az ajándékkal az iránta érzett szeretetünket igazán ki tudjuk fejezni.

És figyeljünk oda a szavainkra is! Olyan sok szót mondunk ki feleslegesen és tartalmukat vesztve. Így a „szeretni” szavunkat is. Amikor kimondjuk, akkor az ne csak szócsépelés legyen. Ne csak úgy, kötőszóként dobjuk oda a másiknak, hanem annak igazi tartalma legyen. Hiszen a szeretet maga Isten. És amint a Tízparancsolatban is áll, hogy „Ne vedd hiába Istened nevét!”, úgy igaz ez erre a szóra is, melyet Istennel azonosítunk.

János 1. levelében olvashatjuk a következő intést: „...ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan.” (1Jn 3,18) Ezt megelőzően pedig így szólt: „Abból ismerjük a szeretetet, hogy ő az életét adta értünk; ezért mi is tartozunk azzal, hogy életünket adjuk testvéreinkért.” (1Jn 3,16) Ez az igazi testvérszeretet, erre kell megtisztítani magunkat, hogy példák lehessünk az embereknek.

Mire Dömdödöm odaért ahhoz, akit megszeretett, már csak annyit tudott mondani, hogy dömdödöm. És azóta se hajlandó mást mondani. Ha néha nyelvi akadályok is gördülnek elénk, ha úgy érezzük, hogy most már tényleg nem tudunk szót érteni, és már sehogy sem értjük meg egymást, akkor vegyünk példát Dömdödömről. Aki ezzel az egy szóval képes elmondani és kifejezni mindent. Mert nem a szavak formája és alakja számít, hanem az, amit valóban közölni akarunk. És ha azt a szeretet nemzetközi nyelvén mondjuk, akkor ott nagy félreértések nem lehetnek.

Tisztítsuk meg lelkünket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressük, mert ez az a beszéd, amelyet hirdettek nekünk.