Hat év teológia és húsz év egyházi szolgálat, több millió leírt karakter után állítom, ez a néhány jézusi szó az, amely kísér engem hol egyenes, hol kacskaringós utamon, mint vezérlő csillag; sugárzik a sötétben, mint egy világítótorony fénye. Nem tudom „levenni a szememet róla”, megmelenget, ha csak rágondolok. Biztonságérzetet ad. Hálás is vagyok érte nagyon, hogy van ilyen igém, ilyen elemi erővel nekem szóló, engem személyemben megszólító – a „veletek”-et én kezdettől „veled”-ként hallom –, féltve őrzöm, dédelgetem a lelkem mélyén, belém vésődött mindörökre.

A mondat ritmusa, szavai is tetszenek. Tömör, lényegre törő megfogalmazás. Számomra az „evangéliumok evangéliuma”. A görög szöveget is ismerem tanulmányaimból, de így, anyanyelvemen is talán szabad rácsodálkoznom a szavak szépségére, dallamára… Legszívesebben most is szavanként elemezném, mint egy verset, áhítatsorozatot kerekítenék köré, hogy értse, hallja meg a világ: nem vagyunk magunkra hagyva, ne féljünk, ne gyűlöljünk, ne hadakozzunk, hanem adjuk át magunkat mindenestül Istennek, aki Jézus Krisztus személyében jött közénk.

Bevallom, hogy nem tudom, mikor érintett meg először. Azt viszont igen, hogy a teológusként használt, jegyzetekkel, aláhúzásokkal teli tanuló-Bibliámban (máig legkedvesebb; ez is féltve őrzött kincsem) már pirossal van bekeretezve.

S még egy emlék, szintén több évtizedes: Zeffirelli A názáreti Jézus című filmjének utolsó jelenete: „Ne féljetek! Veletek vagyok mindennap a világ végéig.” Azóta, mint ott a filmben Péter, én is sokszor kérlelem: „Ó, Uram, maradj velem. Közeleg az éj, és leszáll a sötétség.” S a válaszok között mindig, mindig ott találom; élen áll ez az ige. Érzés, tudás, bizonyosság. Velem van. Találkozásokban, csendekben, sírásokban, nevetésekben, közösségben és magányban.

Minden napon… igen, a könnyű, jó, eseménytelen napokon ez persze másként kap súlyt. De elmondhatom, hogy velem volt ígérete szerint aznap is, amikor életem legfájdalmasabb napjára virradtam. Tudtam, hogy Jézus keze az, amely mindkettőnkét fogja, az én eltávozott Szerettemét és az enyémet is.

Szinte beleremeg az ember, ha végiggondolja: az a Jézus adja személy szerint nekem ezt az ígéretet, aki gyógyított, tanított, magával hívott, néven szólított, beszélgetett, maga köré gyűjtött, odatelepedett, megvendégelt, fáradozott, megszánt, könnyekre fakadt, odalépett, lehajolt, holtakat feltámasztott, szemekbe nézett, megérintett, imádkozott és imádkozni tanított, félrevonult magányába, az Atyával kettesben egy volt, megáldott gyerekeket, megbocsátott bűnöket, megigazított bűnösöket, és vitte az Isten országának hírét.

Ez az ige kiemel a kísértő, gyengítő kis félelmeimből, a szürke hétköznapjaimból. Magaslatról, távlatból nézhetek általa az életemre, a sorsomra, a jövőmre. Sok mindent belehallok Jézusnak ebbe az ígéretébe, s pont ezért csodálom, és vagyok hálás érte, hogy ő, aki ennyire ismer, éppen ezzel tartja bennem a L/lelket.

Az írás a Kossuth Rádió Erős vár a mi Istenünk! címmel kéthetente jelentkező evangélikus félórájában elhangzott szöveg szerkesztett változata.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 51–52. számában jelent meg 2017. december 31-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.