Pongráczné Győri Boglárka (Kaposvár): Egy csodaszép, rengeteg említésre méltó emlékkel teli évre tekintek vissza. A legszebb viszont az volt benne, hogy mindegyik esemény, program továbbvitt bennünket. Hozzájárult ahhoz, hogy ne csak a múltért és a jelenért adjunk hálát, hanem a jövőért is. Mert azt érezzük, van folytatás. Van bizodalmunk abban, hogy az Isten megtart továbbra is bennünket, és ez a gyülekezet továbbra is tud működni. Ennek szép példája, hogy jövőre már kétlelkészes gyülekezetté válik Kaposvár, és be lesz iktatva az ötödik evangélikus lelkész.

Sokszor elmondom és leírom: nem győzök hálás lenni Istennek, hogy ehhez a gyülekezethez vezetett. Itt, Kaposváron azt éljük át, amit Luther Márton is érezhetett. Az evangélium terjed, és egyre több ember hallja meg Isten hívását. Annak pedig külön örülök, hogy a városban már nem evangélistáknak hívnak bennünket, és nem zavartan néznek, amikor a templomkapuban kezet fogunk, hanem azt mondják: „Erős vár a mi Istenünk!”

Elég nehéz lenne csupán egy élményemet leírni a jubileumi év kapcsán, hiszen annyi minden történt ez alatt az egy év alatt. A kaposvári evangélikus gyülekezet a Reformáció 500 program kezdetével párhuzamosan ünnepelte megalakulásának századik évfordulóját. 1916-ban indult el Kaposváron az evangélikusok kicsiny közössége. A századik évfordulóra készülve előszedtünk régi anyakönyveket, hirdetőkönyveket, jegyzőkönyveket – ez utóbbiak között megtaláltuk a nőegyleti jegyzőkönyvet is, amelyben leírják, hogyan ünnepelték a reformáció kezdetének négyszázadik évfordulóját 1917-ben. Ez számomra meghatározó élmény volt, mert beleképzelhettem magam a fiatal kaposvári evangélikusok száz évvel ezelőtt működő közösségébe, hogy ők hogyan adtak hálát, és hogyan ünnepeltek. Olvasva a sorokat, az elődök neveit, akik sokat tettek azért, hogy ez a gyülekezet elindulhasson és saját lelkésze legyen még abban a nehéz történelmi időben is, szerintem nem is lehetett volna akkor annál szebben ünnepelni.

Most, az ötszázadik évben a gyülekezet már nagyobb létszámú közösség, ahol kisgyermek és idős egyaránt megtalálhatja a helyét. És nyilván nem az a lényeg, hogy hány és milyen épülete van egy gyülekezetnek, de most, az ötszázadik esztendőben ez a közösség megérett az épületeinek bővítésére. Már nem volt elég két terem, hanem több kellett. 2017 januárjában felszenteltük a gyülekezeti házunk tetőterét, amelyben azóta is több programunk folyik. De nemcsak ezért adhattunk hálát a jubileumi évben, hanem azért is, hogy kórusunk fennállásának huszadik évfordulóját ünnepelhettük. Ez is nagyon szép emlékeket hagyott bennem.

Ribárszki Ákos (Pusztavám–Mór): Mindig izgalmas visszatekinteni az elmúlt esztendőre és számadást készíteni, különösen most, a jubileumi év kapcsán. Átgondolva az évet idén különösen is a hála és köszönet szavai kell megszólaljanak. A 2017-es esztendőben először a családomért adok hálát Istennek, hiszen május 11-én megszületett második kislányom, így idén már négyesben készültünk az ünnepekre.

A családom után hálaadással tartozom a móri és pusztavámi gyülekezetért. Nagy öröm közöttük megélni a mindennapokat és otthonra találni egy közösségben. Öröm, hogy együtt ünnepelhettük meg a reformáció indulásának ötszázadik évfordulóját. A gyülekezetek mindent megtettek, hogy méltó emléket állítsunk az idei esztendőnek. Luther-freskót restauráltattunk, gálaműsort szerveztünk, kirándultunk, előadókat hívtunk, és lehetne folytatni a felsorolást. Ugyanakkor jó megélni a gyülekezetben, hogy a reformáció nemcsak egy múltbéli esemény, amelyet idén felidéztünk, hanem ma is tartó folyamat. Új alkalmakkal, új emberekkel, új lehetőségekkel, a társadalom felé való nyitással. Persze fel lehetne tételesen sorolni ennek a jubileumi évnek az alkalmait, de nem ez a cél. A legnagyobb élményem az, hogy idén is jó volt evangélikusnak, sőt büszke evangélikusnak lenni.

Harmadik hálaadásom pedig mindazokért szól, akik részt vettek ennek a jubileumi évnek az előkészületeiben és megszervezésében. Szinte emberfeletti munka van a szervezők mögött, akik kiváló koncertekkel, előadásokkal, kiállításokkal, gálaműsorokkal, ötletekkel hozták közelebb a kor emberéhez a reformációt. Olyan sokan voltak, hogy nem is lehet neveket felsorolni, de mindenkiért szól a hálaadás, aki Magyarországon a jubileumi emlékév megvalósulásához hozzájárult.

A hálaadás után pedig kívánom mindannyiunknak az új esztendőre, hogy ebben a gyorsan változó világban a reformátor őseinktől tanult bátorsággal tudjuk ezután is megvallani életünk egyedüli alapját, az értünk kereszthalált halt Jézus Krisztust.

Farkas Ervin (Lovászpatona): Vegyes érzésekkel, de eltökélten tekintek vissza a jubileumi évre. Itt fogynak a falvak. Öregednek a gyülekezeti tagok. Nem sikerült egy, aztán két templomfelújítási pályázat sem, pedig Árpád-kori a templomunk alapja, sőt az egyik első templom, amely az országban befogadta a reformációt! De mégis eltökélt vagyok. Mert nyáron már hatan mentünk hittantáborba, mert rendszeresedni látszanak idén a gyermek-istentiszteletek, mert volt konfirmáció, és jövőre is lesz! És idén felnőtt konfirmandus is volt.

Nálunk nem volt semmi különleges vagy „jubileumi”, nálunk „csak” istentisztelet volt. És van! A jubileumi év is úgy ment, mint az azelőtti: hónom alá csapott úrvacsorai készlettel, beteglátogatással, hittanokra készüléssel, bibliaórákkal, beszélgetésekkel, találkozásokkal. Apró lépésekkel, amelyek talán a nekifutást vagy az ugrást vezetik fel.

A mérleg: fogyatkozó létszám, de egyre nagyobb lelkesedés! Úgy gondolom, hogy a magamfajta vidéki lelkésznek, ha summázza magában az elmúlt évet, akkor hibákat és hiányosságokat kell keresnie a munkájában. Ezekből lehet ugyanis épülni! Tovább.

1517. október 31-én Luther nem azért hozta nyilvánosságra tételeit, hogy ötszáz év múlva a jubileumi nosztalgia tárgya legyen. Persze félreértés ne essék: nemhogy illik, de kötelességünk is a múltunkról való megemlékezés! Luther Krisztusra mutatott. Így a reformáció ötszázadik évében mi is igyekeztünk rá mutatni. Vidékiesen, falusiasan, néha lassan, néha felpörögve, látványos programok nélkül, sok teával és süteménnyel, ökumenikus adventre készülve, egy gyertyafényes húsvéthajnallal magunk mögött.

Számomra ezért a jubileumi év legnagyobb élménye a hittantábor volt. Nem azért, mert szokatlanok vagy extrák voltak a programok, hanem mert Lovászpatonáról és Csótról idén hatan mentünk. Öt gyermek és jómagam. S lehet, hogy ez a szerény hat fő talán megmosolyogtató a nagy gyülekezeteknek, de nekünk-nekem a jel, hogy így tovább! Mert már öten jönnek velem! Elég jó eredmény a nullához viszonyítva! Istennek egy apró, hétköznapi csodája éjszakai túrákba, lufiborotválásba és gyerekkacajok mögé rejtve.

Asztalos Richárd (Debrecen): Bizakodva tekintek vissza, bízom abban, hogy a jubileumi év csupán kezdeti lendületet adott a megújulás reményét hordozó folyamathoz. 2017 februárjától egy merőben új kezdeményezés jött létre Debrecenben Szólj be a papnak! címmel. Az eseménysorozat helyszíne nem egy szakrális tér, hanem egy belvárosi, közkedvelt szórakozóhely, ahol havonta egy alkalommal a történelmi felekezetek lelkészei várják azokat, akiknek talán nincs merszük egy templomba bemenni, de kérdéseik vannak az egyházzal és annak tanításával kapcsolatban, s ezekre szeretnének válaszokat kapni. Látva az érdeklődők sokaságát a rendezvény szervezőinek az ötszázegyedik évre új, jóval nagyobb helyszínt kell keresniük az alkalmaknak, és ez öröm.

Ami a legnagyobb élményt illeti: a római katolikus püspök az arcán széles mosollyal ül az evangélikus templom papi padjában – félreértés ne essék, ez nem egy vicc első mondata. Valóban megtörtént ez az eset. A Debreceni Evangélikus Egyházközség a reformáció jubileumi évére már 2015-től tudatosan készült. A reformációi emlékbizottság támogatásával félévenként öt alkalommal szerveztünk havi rendszerességgel tartott előadásokat, melyeknek minden alkalmára egy-egy szakterület elismert képviselőjét hívtuk meg előadónak. A 2017. második félévi előadás-sorozatnak a címe meglehetősen provokatív lett: Tényleg közös kincsünk a reformáció?

A szemeszter első, szeptemberi alkalmának meghívott előadója Palánki Ferenc, a Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye megyés püspöke volt, aki egyháza megújulási törekvéseiről szólt az egybegyűlteknek. Vele történt meg a fent említett eset, amikor is vendéglátókként kikészítettünk egy széket a mikrofonállvány mellett, hogy ott foglalhasson helyet, míg az egyházközség elnöksége köszönti őt – ő azonban játszi könnyedséggel beült a templom papi padjába.

Előadásában kitért arra, hogy miért is tett így: számára ez a természetes. Annak ellenére, hogy debreceni püspöksége óta először jár a helyi evangélikus templomban, szülőfalujában, Csesztvén ebben az ökumenikus nyitottságban nőtt fel. Ott csak két felekezet él egymás mellett, a római katolikus és az evangélikus, de a helybéliek számára mindig is természetes volt, hogy egymással testvéri kapcsolatban állnak, rendszeresen megtisztelték jelenlétükkel egymás ünnepeit, s a másik szolgálatát kölcsönösen nagyra becsülték. Éppen ezért – mint ezzel a gesztussal is kifejezte – ő maga is így szeretne szolgálni Debrecen városában és egyházmegyéjében.

Mindennek fényében nem is adhatunk más választ az előadás-sorozat provokatív címében feltett kérdésre, mint azt: tényleg közös kincsünk a reformáció.

Szigethy Szilárd iskolalelkész (Orosháza): Hálával tekintek vissza a jubileumi évre. Sok mindenért és sokakért, amint azt kézzelfoghatóvá is tettük az őszi hálaadó istentiszteletünk során, amely egyben a 72 óra kompromisszum nélkül eseménysor záróalkalma is volt. Több mint negyven fonott kosár tele terménnyel, zöldséggel, gyümölccsel, adományokkal, szeretettel. Iskolai osztályok, óvodai csoportok hálaadó gyűjtése, amely szavak nélkül is beszédes volt. Vallottak Istenünk gondviselő szeretetéről. S mellettük ott voltak azok, akik megédesítik a mindennapjainkat. Szeretett diákok és tanárok, hűséges barátok és munkatársak, áldott gyermekek, szerető édesanyák és édesapák…

Megható volt azután a fél tonna adományélelmet kicsomagolva eljuttatni azokhoz a családokhoz, amelyek örömmel fogadták. Orosháza ateista tengerében vigyázni az evangélikus oázisra, amely a felüdülés szigete sokunknak.

Sok örömteli élmény gazdagította az évet. Kezdve az erdélyi Tatrangban eltöltött ifiszilveszterrel, a harminckét fős konfirmanduscsapaton át az izlandi fiatalok fogadásáig sok-sok élményt tartogatott az év. A legtöbb izgalmat és rákészülést mégis a megyei protestáns jubileumi évforduló megszervezése jelentette. Házigazdaként igyekeztünk emlékezetessé tenni október 28-án ezerkétszáz testvér ünnepnapját. A levesestálként funkcionáló ezer cipó megskalpolása és kibelezése az asszonytestvérekkel… a Békés megyei gimnazisták sportnapjának megszervezése… a templomkertben elültetett tölgyfa… a felállított emlékkereszt… a templomtakarítás… másodfelügyelő asszonyunk nagyvonalú ajándéka, az ezerötszáz Luther-rózsás üveglap… a tanártársakkal előadott rádiójáték feledhetetlen humora… a találkozások… Olyan sok minden történt, hogy még ujjbegyre szedni is nehéz.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 51–52. számában jelent meg 2017. december 31-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.