– Elsőként arra kérem, a gyermekéveiről meséljen. Honnan indult?

–  A napvilág engem Budapesten látott meg 1914. december 8-án. Nem ez volt szüleimnek az állandó lakhelye, úgyhogy a gyerekéveimet Acsán, Pest megye legészakibb községében töltöttem. Az elemi iskolát mint magántanuló végeztem, és az acsai népiskolában a kántortanító, Liptai bácsi vizsgáztatott. Gimnáziumba már Budapesten jártam, a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban végeztem, miután édesatyám református volt.

– Miért éppen Acsán élt a családjuk? 

–  Acsa édesanyámnak a lakóhelye volt. Édesatyám viszont Abaúj megyei volt, a szüleim a házasságkötésük után 1911-ig ott is éltek. Viszont a nagyatyám, aki egész életét Acsán töltötte, abból az elgondolásból, hogy a lánya is Acsán maradjon, a községtől mintegy két kilométerre, az akkor még Sápi-majornak nevezett részen emeletes házat építtetett édesanyám részére, hogy majd ha férjhez megy, ott lakjon. Ez az épület az Acsaújlakon álló kastély.

– Acsa a Prónayakról is nevezetes.

–  Igen, az 1700-as évek közepétől volt a Prónay családnak a lakóhelye. A 18. század harmincas éveiben költözött ide Turóc megyéből Prónay Gábor, aki a lakóhelyén mint fiatal köznemes ügyvédkedett. Többek között a Forgách családot is eredményesen képviselte, aminek következtében jelentős ügyvédi honoráriumhoz jutott, és így már maga is tudott birtokokat vásárolni Pest megyében, éppen Acsán. Abban az időben a fele község Vay Ádámnak, Rákóczi generálisának volt a birtoka, a község másik fele pedig ugyancsak Rákóczi volt emberének, Károlyi Sándornak a tulajdonát képezte. Prónay Gábor először Vay Ádám fiától szerezte meg Acsa község felét, majd 1738-ban zálogként, 1741-ben viszont tulajdonjogilag is megszerezte Károlyi Sándortól Acsának a másik felét is, így egyedüli birtokos lett. Le is költözött Turóc megyéből Acsára. Attól kezdve ez volt a családnak a fészke.

– A Prónayaknak nem egy tagja viselt fontos tisztséget evangélikus egyházunkban, közöttük az ön dédapja és nagyapja is.

–  A Turócból leköltözött Prónay Gábor az egyházi életben még nem töltött be jelentősebb szerepet, inkább a közéletben. Viszont az ő dédunokája volt az a Prónay Gábor, aki a 19. század második felében az evangélikus egyház egyetemes felügyelője volt; ez a mai országos felügyelőnek felel meg. A családnak egy másik tagja, a Turócból leköltözött Gábornak az unokája, Prónay Sándor már a 19. század elején ugyancsak egyetemes felügyelőként szolgált. Ezt a tisztséget örökölte a nagyatyám is, Prónay Dezső, aki az 1880-as évektől egészen 1917-ig, több mint harminc éven keresztül töltötte be az evangélikus egyetemes felügyelői tisztet.

–  Térjünk vissza az ön pályájára. Hová vezetett az útja a gimnázium után?

–  Amikor leérettségiztem, úgy nézett ki, hogy szüleimtől én is – hárman voltunk testvérek – földbirtokot fogok örökölni, tehát feltétlenül üdvösnek tűnt, hogy szakmailag is képezzem magamat egy földbirtok vezetésére. Éppen ezért érettségi után a debreceni Magyar Királyi Gazdasági Akadémiára iratkoztam be, mely hároméves főiskola volt. 1935-ben fejeztem be. Otthon a gazdaságban különösen nem volt akkor szükség rám, és miután már gimnazistakorom óta intenzíven érdeklődtem a régészet, azon belül is az őskor iránt, ezért édesatyám hozzájárulásával beiratkoztam – már '33-ban, párhuzamosan a debreceni gazdasági akadémiával – a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára azért, hogy régészeti képzést is kapjak.

– Pali bácsinak is fontos szerep jutott az evangélikus egyházban, hiszen fölkérték felügyelőnek.

–  Acsai gazdaságunk egy része Csőváron terült el. Nagyatyám Csőváron is az evangélikus egyházközségnek a felügyelője volt. 1940-ben bekövetkezett halálával ez a tisztség megüresedett. '42-ben az akkori lelkész azzal a kéréssel fordult hozzám, hogy vállaljam el, annak ellenére, hogy református vagyok. Ameddig Balassagyarmaton, a múzeumban voltam, addig könnyebben tudtam Csővárral a kapcsolatot tartani, de 1957 januárjában áthelyeztek Budapestre, a Nemzeti Múzeumba. Egy darabig még megtartottam a felügyelői tisztséget, de mivel nem tudtam aktívan részt venni az egyházközség életében, 1965-ben lemondtam.

– Említette, hogy Balassagyarmatról a Nemzeti Múzeumba került. Régészként mik voltak a kutatási területei?

–  A disszertációm címe Korai bronzkori kultúrák Magyarországon volt. Tulajdonképpen a háborúig a bronzkor volt az a téma, amellyel közelebbről foglalkozni akartam, illetve a rézkor. Terepen is rézkori ásatásokat végeztem elsősorban. Budapesten azonban olyan beosztásba kerültem, hogy rengeteget kellett vidékre kiszállnom, ha a múzeumba bejelentés érkezett, hogy földmunkák, építkezések során leletek kerültek elő. Természetesen ez azt jelentette, hogy nemcsak rézkori lelőhelyekre mentem ki, hanem például népvándorlás kori sírokat is fel kellett tárnom, úgyhogy elég széles vonalon folyt a munkásságom.

– Még a balassagyarmati években kezdett foglalkozni a harangok kutatásával.

–  1951-ben ki kellett szállnom Nógrádszakálba. Jelentés érkezett a múzeumba, hogy kútásás közben csontokat találtak. Mamutfog volt, melynek különösebb jelentősége nem volt. Viszont az ottani emberek, akik megtudták, hogy régiségekkel foglalkozom, mondták, hogy ha valóban régit akarok látni, menjek föl a templomtoronyba. A harangozóval együtt föl is mentem. Legnagyobb meglepetésemre az egyik harangon majdnem tenyérnyi számokkal az 1523-as évszám volt felírva. Három évvel Mohács előtt – ez a magyar történelemben nem jelentéktelen évszám. Egy harang életében sem az. Sajnos Magyarországon senki nem foglalkozott a harangöntés történetével, ezért érdemesnek találtam, hogy ezt kezdjem kutatni. Hiszen ez is egy szakasza a magyar ipartörténetnek. Ettől kezdve, ha valahova ki kellett szállnom, a templomtornyokat is megmásztam. Nemsokára ennek a nógrádszakáli harangnak két testvérét is megtaláltam, az egyiket Szügyben, az evangélikus templomban. Ezután már tudatosan kerestem fel Nógrádban a harangokat. Össze is állítottam egy ismertető tanulmányt, 1958-ban jelent meg a Művészettörténeti Értesítőben. Ennek a munkának a szakközönségben sikere volt, úgyhogy érdemesnek tartottam az adatgyűjtésemet az egész országra kiterjeszteni. Az egyes területeket céltudatosan kutattam föl.

– Nyugdíjas éveiben is aktívan dolgozott a Nemzeti Múzeumban.

–  Hivatalosan 1982-ben mentem nyugdíjba, de '88-ig négyórás munkát vállaltam, ugyanabban a munkakörben, amelyben addig is dolgoztam. Akkor viszont közölték, hogy a múzeum olyan rossz anyagi körülmények között van, hogy a nyugdíjasokat el kell bocsátani. Igen ám, de én '74-ben elkezdtem egy rézkori telepnek a feltárását Zemplénben, Tiszalúc községben. Azt be akartam fejezni. Úgyhogy 1990-ig még végeztem ott ásatásokat, 1990-ben egyhektárnyi területen fel is tártam egy rézkori falut. Az ásatások során begyűjtött leletanyagot természetesen restaurálni, leltározni kellett, ezért újabb megbízásokat kaptam. 2004-ben fejeztem be az ásatások során feltárt anyag leltározását.

– Pali bácsi nem kevés történelmi vihart élt meg, de az alkotótevékenységet nem adta fel az embert próbáló években sem. Ha visszagondol az eddigi életére, mi az, amiért hálát adna Istennek?

–  Elsősorban az, hogy egyáltalában világra jöttem. A szüleim Isten segítségével fel tudtak nevelni. Tudtak iskoláztatni, és útnak tudtak indítani az életbe. Aztán hogy Isten százhárom évig viszonylag jó egészségi körülmények között, nehéz helyzetekben is megtartott, és olyan lelkivilágot adott a számomra, hogy a nehéz helyzeteket is viszonylag könnyen át tudtam élni.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 1–2. számában jelent meg 2018. január 14-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.