Igazi tér-idő utazás volt ez az alkalom a történelmi nagyságokat idéző falak alatt. A Barankovics Alapítvány által támogatott – immáron harmadik közös – kötet Reformációi anziksz – múlt – jelen – jövő címmel jelent meg. Benne dr. Békefy Lajos saját műfaji kategóriája szerint „posztmodern spirituális miniesszéit” tagolta kilenc témakörre, szerzőtársa, dr. Birkás Antal pedig hét magvas teopolitológiai tanulmányt tett közzé. Ez a rendezvény rövid két év alatt a harmadik volt, melyre a nagy hírű iskolában sor került.

A jelenlévőket Hajdó Ákos igazgató köszöntötte, kiemelve: a fasori gimnázium mindig is nyitott volt a kulturális rendezvények befogadására. Jelezte, hogy az iskola ajtaja továbbra is nyitva áll a Protestáns Műhely rendezvényei előtt.

A köszöntőhöz csatlakozott dr. Birkás Antal, a KDNP PM elnöke, aki emlékeztetett arra is, hogy a Műhely idén ünnepli 25 éves „születésnapját”, amelyről ősszel – az alapítólevél elfogadásának évfordulóján – a közösség meg fog emlékezni. A köszöntőt követően klasszikus zongoradarabot hallgathattunk meg – a rendezvény végén szintén zeneszám színesítette az estet, ezeknek fiatal előadói voltak: Tüzes Johanna és Bakos Bence. 

A bemutató elején dr. Szentpétery Péter – az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanára – mutatta be a kötetet alapos részletességgel, amit mi is idézünk. 

A beszélgetést Cziczka Katalin – a gimnázium tanára – vezette, aki a kötetből történő alapos felkészülést követően izgalmas kérdéseket tett fel a szerzőknek. Szó esett a kézirat megszületéséről, a reformáció 500 éves jubileumáról különféle megközelítésekben, a könyv főbb fejezeteiről. Külön hangsúlyt kapott a protestantizmus politikaformáló ereje, a kálvinizmus kínai térhódítása, Maddison gazdaságetikai kutatásai, sőt a holland reformációi filozófia is. Témakezelésében, mondanivalójában ez a kötet is számos, idehaza kevésbé ismert szemponttal ajándékozza meg az Olvasót.

Dr. Szentpétery Péter ismertető írásában találó jellemzéseket fogalmazott meg, ebből idézünk:

„A Napjaink dilemmái – Protestáns válaszok című szociáletikai tanulmánykötet után nem egészen két évvel újabb érdekes, izgalmas kötetet vehetünk a kezünkbe az akkori két szerkesztőtől, illetve szerzőtől. Igaz, hogy ez a szép, ízléses könyv »csak« kettejük tanulmányait tartalmazza, de a csak a szerzőkre vonatkozik, nem pedig a munka minőségére és aktualitására... A cikkek, tanulmányok sok ismertnek vélt dolgot megerősítenek, de sokszor új megvilágításba helyeznek, újdonságokkal is bőven szolgálnak, úgy, hogy az olvasó időnként bizony rácsodálkozik, nem egyszer nagyon is.

Birkás Antal tanulmányaiból (11–61.) hadd emeljek ki egy-egy gondolatot. Luther Márton mint politikai tanácsadó véleménye változott a császárral szembeni ellenállásról. (18.) A genfi egyházalkotmány az alkotmányeszme egyik »csírájának« is tekinthető (29.). Luther és Kálvin tanítását a világi hatalomról később a »Protestáns politikai filozófia« kapcsán részletesebben is kifejti. Nyilván nem kérhetjük számon rajtuk a mai demokráciafelfogást, de hatásukat nem lehet figyelmen kívül hagyni (35–43.). A »Felelősségi körök evangélikus szemmel« többek között az állam semlegességével foglalkozik: ez, ha a szerzővel együtt belegondolunk, nem jelenthet világnézeti semlegességet, közömbösséget, és különösen nem értéksemlegességet. Az értékek pedig nyilván nem magától az államtól származnak (21–22.). Erre kiváló példa Magyarország Alaptörvénye. (31–34.) A »nagy Ábrahámról«, Abraham Kuyperről is olvashatunk, aki csak a »felülről« származtatott szuverenitást tartja a kálvinizmussal összeegyeztethetőnek. (25–27., majd Békefy Lajosnál is, 163.) Az »Állam és egyház kapcsolata az Európai Unió országaiban: modellek, alternatívák (Finnország)« különös érdeklődésre tarthat számot (44–59.). A radikális elválasztás az amerikai és a francia modellben ellenkező megfontolásból történt: a vallás szabadságának megóvása – szemben az egyház befolyásának csökkentésével. (49.) Ezt nem árt tudni, ha halljuk, hogy valaki nálunk bármelyiket követendő példának tartaná. A finnországi helyzet pedig érdekes összehasonlításra ad lehetőséget. (51–57.)

Békefy Lajos írásai a kötet több mint háromnegyedét teszik ki (63–224.), az egész estét betöltené, ha minden cikkről, tanulmányról csak egy-két mondatot mondanék. Ezért engedjék meg, hogy szubjektív legyen a válogatásom, persze abban a reményben, hogy az általam kiemelt dolgok valóban újszerűek és fontosak.

A »Reformációs világtávlatokban« című tanulmányfüzérből (75–90.) megtudhatjuk, hogy kínai tudósok a '80-as évek végétől a pekingi egyetemen izgalmas vita- és előadás-sorozatot indítottak a kapitalizmus weberi megítéléséről. Kálvin korábbi rossz megítélése Weber kínaira fordított munkái révén megváltozott, bár a fordítások nem tökéletesek. (77–78.) De például indonéz teológusok arra figyelmeztetnek, hogy ne csak Max Webert olvassák, olvassuk a kálvinizmusról, hanem magát Kálvint is. (82–83.) A »Néhány különbség Luther és Kálvin között« (92–95.) rövid és velős összefoglalás, ugyanakkor megállapítja, hogy »a felsorolt eltérések sokkal inkább a Lélek gazdagító voltát mutatják, mint azt, hogy mi minden választja el a két protestáns felekezetet«. (95.)

Több írásban is nagyon közel hozza Kálvint genfi szilveszterei (145–148.), adventjei (149–153.), utolsó pünkösdje (153–157.) és egyáltalán nem utolsósorban felesége, Idelette, »az elfelejtett asszony« (192–196.) kapcsán. Az olvasó szinte biztosan a hatása alá kerül. És akkor meg kell említenünk a reformáció olasz női terjesztőjét, a hányatott, szomorú sorsú Olympia (Fulvia) Moratát, aki férjét, Andreas Gründler filozófus-orvost követte Heidelbergbe, de 29 évesen tbc-ben meghalt. Élete végén Luther Nagy kátéját fordította olaszra. (179–181.) Továbbá Marie Dentiere-t, a genfi reformátornőt, Kálvin idősebb kortársát, aki Genf utcáin is prédikált arról, hogy Isten előtt mindenki egyenlő, és hogy miért hordanak a papok hosszú palástot. Ez később nagyon bosszantotta Kálvint. 2002-ben a reformáció emlékműve előtti kőtömbre az ő nevét is felvésték. (181–183.) Ezzel persze nincs vége a protestáns keresztyén portréknak: a holland reformációi filozófiával, jeles képviselőivel több rövid tanulmány is foglalkozik. (162–175.) A Kálvin és a reformátornők életéről, haláláról írottak mellett különösen is megrendítő Johannes Lepsius evangélikus lelkész, az örmény genocídium első európai krónikásának élete és munkássága (183–188.). Már 1896-ban, az első kétszázezer örmény kivégzése kapcsán írt egy nagy hatású könyvet, és akkor még hol volt az 1915–16-os másfél millió. (185.) Majd 1918 végén kimondta, hogy a Német Birodalom bűnrészes a cinkos hallgatás miatt. (187.) Ernst Troeltsch hatalmas életművét Magyarországon máig sem értékelik kellőképpen. (188–192.) Munkásságának egyik fő üzenete: a reformáció nem különutas kulturális és politikai fejlődés volt, hanem kifejezte és megvalósította a vallás, a kultúra és az emberi élet szoros egységét és kölcsönhatását. (189.) Hadd tegyem hozzá, az már más kérdés, hogy a későbbiekben miért nem maradt így. A nagy vallásszociológus Peter Bergerről a szerző korábban is sokat írt, itt sajnos már csak halála kapcsán méltathatja munkásságát. (175–179.) A címlapon szereplő kép elemzését, »A 400 éves reformációi festmény üzenetei«-t külön is minden olvasó szíves figyelmébe ajánlom. (213–217.) De előtte »Az énekszerző Luthertől a zeneszerző Bachig« (208–212.) tanulsága: »Bibliai hittel alkotni, élni – s akkor a lelket nem lehet amputálni« – vallja a szerző. (211.) A „Reformációs távlatok a Kárpát-medencében« című rész Nagybányától Bernen át a nemzeti reformációi istentiszteletektől a Bibliáról szóló amerikai felmérésig vezet, rendkívül izgalmas és számunkra is tanulságos. (102–112.)

Végül röviden arról, ami kifejezetten ránk, magyarokra vonatkozik: A »Nagyváradi dosszié« (122–132.) a Magyar Nemzeti Silentium, nemzeti imanappal (123–126.) és a nemzeti összetartozás napjával (126–129.) foglalkozik, és ezekben a »krisztusi kitörési pontok«-ra (129–132.) akar rávezetni. Hiszen csak így lehet kitörni, kikerülni nemzeti traumáinkból, így Trianonból is. A »Győri dosszié« (197–205.) a szülővárosában tartott előadásokat foglalja össze, kiemelve Kálvin mérsékelt zsidóságképét. (200–202.) A hazai vonatkozások között a kötet utolsó előtti darabja, az »Aradi rekviem október 6. hajnalán« a vértanúk életét, halálát idézi fel, olyanokét, akiket nem felejthetünk, a végén Damjanich mindannyiszor megrendítő imájával. (217–221.) A legutolsó írás a kötetben pedig a 2017. október 31-ét köszöntő ének, a hálaadás szava és könyörgés a remélt újabb ötszáz (vagy tegyük hozzá a bevezetőre utalva: ötszáz plusz-mínusz) évért. (221–224.) Az ötszázadik évforduló tehát mindenekelőtt az ötszázegyediknek és a továbbiaknak szól.”