Ági férje, Zoltán, épp bevezet a kolbászkészítés rejtelmeibe

Még csak kicsivel múlt hajnali 6 óra, és én már egy idegen konyhájában hámozom a krumplit. Kintről behallatszik a gázpörkölő zúgása; a férfiak nekiláttak az általam valaha is látott legnagyobb disznó perzselésének. Elmormolok egy csendes imát: Istenem, mibe keveredtem?

Így kezdődött életem első disznótora. Általában a hideg téli hónapok eseménye ez az egész napos, külön rituálé alapján és a család bevonásával zajló magyar szokás, amely kora hajnalban a disznó leölésével kezdődik. Egy ismerősöm ismerőse hívott meg, hogy csatlakozzam hozzájuk, én pedig nem is tudtam, mire számítsak. Korábban sosem láttam, hogy vágnak le egy állatot, és bár aggódtam, hogy kényelmetlen lehet a látvány, azért arra is törekedtem, hogy teljes élményben legyen részem. De amikor odaértem – igaziból még annál is korábban, mint amit javasoltak – meglepve (és be kell vallanom, némileg megkönnyebbülve is) tapasztaltam, hogy az állatot már leölték, és épp a bőrét pörkölték. A sötétség és a korai időpont miatt minden kicsit sejtelmesnek tűnt, mintha valami törvénytelen dolgot csináltunk volna.

A háziasszony, Ági, egy hihetetlenül barátságos és jókedvű hölgy volt. Gyorsan magával vitt az udvari konyhába, ahol a nap folyamán a hús készül majd el. Egy csésze erős, forró kávé után már felébredtem annyira, hogy tört magyarsággal beszédbe elegyedjek vele. Maga mellé vett, hogy segítsek a reggeli elkészítésében, mely a szokások szerint a disznó sült vére volt friss krumplival és hagymával. Kitettünk vajjal és házi baracklekvárral vastagon megkent kenyérszeleteket is, melyek hamar eltűntek a konyhába melegedni bejárkáló férfiak nyomán. Amikor a disznó pörkölésével és a szőr lekaparásával végeztek, a férfiak kihívtak az udvarra, hogy készítsünk egy közös képet a „zsákmánnyal”. Csak egy fényképről volt szó, de az elfogadásnak és befogadásnak ez az egyszerű gesztusa még a körbeadott pálinkánál is jobban felmelegített.

A „zsákmány”

A következő pár óra eseményei kicsit összemosódtak. Egyre több családtag érkezett, a konyhát csevegés hangja és nyüzsgés töltötte be, miközben a disznót a felhasználási mód szerint részekre darabolták: a zsírból szalonna, a darált húsból kolbász, a belsőségekből hurka készült. (A zoológus énem egészen otthon érezte magát ebben a darabolósdiban.) A délelőtt nagy része azzal telt, hogy megdaráljuk a kolbászba töltendő húst, amely már teljesen beterítette a nagy faasztalt. A húst fokhagymával, sóval, borssal, halomnyi csípős és csemege paprikával fűszerezték, majd az egyik férfi átnyújtott nekem egy nagy műanyag kötényt, és intett, hogy segítsek az egészet összekeverni. Ebben a munkafolyamatban nők általában nem vesznek részt, ezért nagy megtiszteltetés volt, hogy segíthettem.

(Ági felvette ezt a részt videóra, és amikor visszanéztem, magam is meglepődtem, milyen fesztelenül és lazán végeztem a feladatot. Nevetgéltem, válaszoltam a magyarul feltett kérdésekre, miközben könyékig narancssárgára színezte a karomat a paprika. Nem olyannak tűntem, mint aki aznap reggel találkozott először ezekkel az emberekkel – teljesen beilleszkedtem.)

Ezután a kész húst báránybélbe töltötték és megfüstölték vagy megsütötték. Egy kicsit ebbe is besegíthettem! A végén ott, helyben frissen kisütöttünk egy kis kolbászt. Az a tudat, hogy én is részt vettem a készítésében – hacsak kicsit is – tovább fokozta az ízélményt.

Néhány darab a nap során elkészített 100+ kolbászból

A nap elején visszafogott és félénk voltam, és egyáltalán nem éreztem magam elememben. De mire késő délután hazaindultam, olyan volt, mintha régi barátoktól búcsúztam volna, akik nagyra becsült kulturális örökségük egy darabját osztották meg velem türelmesen, mosolyogva, szeretettel.

A disznótor legfontosabb tapasztalata végső soron nem is az állat leölése vagy a hús feldolgozása volt, hanem a kulturális csere élménye, a közösség és a hajnali hangos üdvözlés: „Michelle, hát eljöttél?”

Hagymás sült vér reggelire

Ági belemosolyog a fényképezőgépbe