Most mégis azt a verset választom, amely már akkor vezérigémmé lett, amikor még értetlenül forgattam a Szentírást. Ez pediglen a Máté evangéliumának 6. fejezetéből való 34. vers: „Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja.”

Bár élő hitet még egy lelkészgyerek sem örökölhet a szüleitől, tagadhatatlan, hogy a lázadó kamaszkor beköszöntéig olyan dózisokban részesülhet bibliai tanokban, hogy utóbb nem is nagyon kell törnie a fejét azon, hogy mi ellen lázadjon. Ma ugyanakkor meggyőződéssel vallom, hogy igenis van értelme, mi több, meghatározó jelentősége van a (kis)gyermekek templomba terelésének, bibliakörbe, hitoktatásra járatásának. Gyermekként csak kevesek jutnak személyes hitre, de előbb-utóbb mindenki keres válaszokat, fogódzókat életútja során, és bizony akár sorsdöntő is lehet, ha van (vagy ha nincs) minek felidéződnie…

Nekünk – a húgommal egyetemben – megadatott, hogy keresztény hitüket hitelesen képviselő szülők házában lubickoljunk a szeretetben, ennek ellenére (vagy épp a biztonságos háttér meglétének tudata miatt?) meglehetősen korán akartam magam mögött hagyni a családi fészket, és gimnáziumi tanulmányaimat már szabadságharcom győzelmeként kezdtem meg kétszázvalahány kilométerrel távolabb.

Elkerültem később még távolabbi városokba, országokba, kontinensekre is, de hogy miért tudott rám évtizedeken át bizsergető vonzást gyakorolni a bizonytalanság, arra ma is csak a választott evangéliumi verset tudom magyarázatként felhozni.

Mert ha kisgyerekként sokszor nyűgnek éreztem is az egyházi alkalmakon való részvételt, azért igyekeztem felfedezni és „kiélvezni” a klerikális környezet jótéteményeit. Nem csak a szeretetvendégségek süteményeit ízlelgettem örömmel, alkalomadtán szellemi táplálékokat is szívesen fogyasztottam. Példának okáért gyűjtöttem az igés lapokat. Így ragadt meg bennem a Mt 6,4 is, amelybe történetesen épp akkor botlottam (úgy tizenegy évesen), midőn édesapám polcáról leemeltem az új-zélandi Keith Douglas Young Kalandra születtem című önéletrajzi könyvét… Saját polcomra tettem a kötetet, az evangéliumi verset pedig attól kezdve minden tankönyvem, leckefüzetem belső oldalára felírtam. Mindegyikre! Ma is régebbi fordításban szeretem jobban: „Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik maga felől. Elég minden napnak a maga baja.”

Azt tudtam, hogy Isten gondviseléséről szóló fejezetből való az idézet, de úgy véltem, önmagában is programadó lehet, miként – kontextusából kiragadva – másik kedvencem, a „mindent megpróbáljatok…!” (1Thessz 5,21) Ezért aztán „istentelenül” is kitartóan hivatkoztam vezérigémre – erősen az Úrra gondolván persze mindig, amikor a megismerési vágyak következtében garmadával magamra zúdított megpróbáltatások egyike-másika valóban kilátástalannak látszó helyzetbe sodort. Ilyenkor rendesen fohászkodtam is. Ha úgy tetszik: hittem hitetlenül Istenben. És a megtartóerő – fatalista hozzáállásom ellenére – működött: egyre meggyőzőbb tapasztalássá lett.

Hogy életem igéje „csupán” utolsó sora a 6. fejezetnek, arra talán csak a hitre jutásomat követő bibliaolvasó lázban eszméltem. Volt miért szégyenkeznem, hiszen a hegyi beszéd Istenre hagyatkozásra bátorító mondatát megelőzi a jézusi felszólítás: „Hanem keressétek először Istennek országát és az ő igazságát…”

A tanulságomat vonja le a kedves olvasó!