Jó két hónappal ezelőtt ökumenikus ifjúsági csendesnapot rendeztünk Nógrádon. A remekül sikerült alkalom helyszíne a helyi sportpálya volt, gyönyörű környezetben. A záró úrvacsorára úgy került sor, hogy a futballpályán hatalmas kört formált a két-háromszáz fős gyülekezet. A befejező áldás után Kiss János bácsi, a magyarországi evangélizáció immár legendás alakja a tőle megszokott lelkesedéssel borult a nyakamba. „Tomikám, mit szólsz, mekkora gólt rúgtunk az ördögnek!” 

Jelentem: azóta lezajlott a visszavágó mérkőzés is, nem kisebb helyen, mint a budapesti Népstadionban. Igen, Billy Graham evangélizációjára gondolok, amelynek azóta – a tévén keresztül – milliók részesei lehettek. Hadd küldjek most lapunk olvasóinak még a „mérkőzés” lázában egy talán rendhagyó tudósítást. Az emlékezetes nap, 1989. július 29-e történetét szeretném megírni abból a szemszögből, amelyből átéltem.

* * *

Reggel fél kilenc. A Budapest Sportcsarnok körfolyosóján bolyongok, keresve a Billy Graham-irodát, amelyet a társaság hónapokkal ezelőtt létesített itt. A küzdőtérről a most zajló európai baptista kongresszus zajai szűrődnek ki, de bennem öt évvel ezelőtti élmények elevenednek meg, amikor is a Lutheránus Világszövetség nagygyűlését rendeztük itt. Istenem, mennyi idő telt el azóta! Mennyi minden változott azóta! De jaj, mennyi minden maradt még változatlan! Képek villannak fel bennem, képek az akkori plenáris ülésekről, az akkori áhítatokról, vitákról és választásról, ám emlékidézésre nincs most idő, kezdődik a rendezők szűkebb körének megbeszélése. Az idővel jól kell gazdálkodni, ezért minden mondat a helyén van, de a közös imádságot nem akarjuk elhagyni. Az együttlétről ketten munkájuk miatt lemaradtak, ezért Géza, a főszervező a maga kötetlen stílusában megragadja kezüket az emberekkel zsúfolt szűk folyosón, s rövid imát mondanak a várhatóan nehéz, de sok áldást ígérő napért. Öles léptekkel megyünk át a közeli Népstadionba, ahol a technikai személyzet már javában állítja össze a színpadot. Mike, aki amerikai részről irányítja a szervezési munkát, korábban elmondta, milyen gondosan jelölték ki a pódium helyét, figyelembe véve többek között a nap délutáni állását is. Aztán csak ámulunk, amikor a hatalmas kamion egyszer csak szétnyílik, s szinte pillanatok alatt felveszi az irdatlan nagy képernyő formáját, amelyről majd a távolabb ülők is mindent remekül láthatnak. Az egyik derék segédmunkás cigarettára gyújtana, de a szervezők egyike tapintattal, ám határozottan megkéri, tartózkodjék a dohányzástól, hiszen a mai nappal templommá varázsoljuk a stadiont. Kalapálás, tologatás, emelgetés, szaladgálás közben gyakran tekintünk az égre: jaj, csak nehogy essen az eső, olyan fojtogatóan párás a levegő! A tévéállások a helyükön vannak, Rapcsányi László és Csák Elemér is megjelenik, s a riporterektől már megszokott rámenősséggel kérnek háttéranyagot az eseményekhez, hiszen a közvetítést nem árt majd „kis színesekkel” tarkítani. A stadion igazgatója következetesen arról beszél, hogy délután nagyszabású mise lesz itt…

* * *

Déltájban megérkezik Joni, akit a könyvekből vagy korábbi magyarországi látogatása kapcsán sokan ismernek már. Megvallom, kicsit félek attól, hogy ez a valóban tragikus sorsú, ugyanakkor hitében tényleg példamutató fiatalasszony „sztár” lett, a szó minden mellékzöngéjével együtt. Különösen is tartok attól, hogy az ő éneklése nem lesz több jó szándékú lelkesedésnél. Ám amikor tolókocsijában felbukkan, s próba gyanánt egy dalt énekel kristálytiszta hangon, megváltozik a véleményem, s ugyanúgy szeretem őt, mint amikor először hallottam róla vagy tíz évvel ezelőtt. Iratokért, telefonokért, fénymásolatokért talán tízszer is vissza kell szaladnunk a Budapest Sportcsarnokba, ahol az iroda már igazi nagyüzem. Írógépek kattognak, egyszerre két telefonon beszélnek a munkatársak – közben betoppan egy fejkendős néni, hogy belépőjegyet kérjen, egy német turista, hogy tolmácskészüléket szerezzen… Két óra, vissza a küzdőtérre. A több száz önkéntes rendező, tanácsadó már megérkezett, az ő eligazításuk folyik. Diszkréten megjelennek a rendőrök is. Fél háromkor, amikor már gyakorlatilag minden a helyén, megtörténik az, ami a legrosszabb álmainkban szerepelt: esni kezd az eső. Minden cseppje szinte fizikai fájdalmat okoz. A berendezéseket, a szószéket, a kamerákat azonnal le kell takarni, ezzel együtt ott legbelül intenzívebbé válik az imádkozásunk: Istenünk, ne tedd már ezt velünk…

* * *

Egymással rövidhullámú rádión tartjuk a kapcsolatot a hatalmas térségben. Egyik–másik kaputól ijedten azt jelentik, hogy már most hatalmas a tömeg, és az emberek követelik, hogy nyissák ki a kapukat. Másvalaki rémülten közli, hogy a Dózsa György úti bejáratnál egy asszony rosszul lett. Gyors és határozott utasításra a doktornő máris robog a helyszínre. A nagy tömeg miatt a tervezettnél korábban, háromnegyed négykor nyitjuk ki a kapukat; ennél az örömnél csak az a nagyobb, hogy az eső elállt, sőt kisütött a nap. Egy gyors hálaimádság után szaladunk megnézni, hogy a MÁV emberei a helyükön vannak-e, hogy a félárú jegyeket lepecsételjék. Közben megint egy tanácstalan segélyhívás rádión keresztül: egyesek Mindszenty-dokumentumokat kínálnak, mások különböző kis közösségek anyagait terjesztik: mi a teendő? A szemrevételezés után gyors döntés születik: az előbbi mehet, az utóbbit le kell állítani. Utam a könyvárusok sokasága mellett visz el. Billy Graham könyvei számos kiadásban, máshol rendkívül gazdag katolikus irodalom, a harmadik standon bámulatosan sok szabadegyházas könyv, traktátus, lemez. Összeszorul a szívem: szeretett sajtóosztályunk hol van most a kiadványaival? Észrevesszük-e, hogy bármilyen szokatlan szó is ez ebben az összefüggésben, de itt is számolni kell a konkurenciával? Egyáltalán mi mit árulhatnánk itt: ostyát és agendát?! Dohogásomból megint a rövidhullámú rádió zökkent ki: valaki arról tájékoztat, hogy egy asszony Szerencsről, a csokoládégyárból egy csomag édességet szeretne személyesen Billy Grahamnek átnyújtani. Még bizonygatja is, hogy ez nem tréfa.

* * *

Fél hatra gyakorlatilag megtelik a stadion, már a fűre, a küzdőtérre is beengedik az embereket: főleg fiatalok tódulnak le a gyepre, ahol egykor Puskás Öcsi vagy Albert Flóri rúgta a labdát. Fél hétkor, amikor az első köszöntések és imádságok elhangzanak, már zsúfolásig tele a Népstadion, a jelzések szerint még mindig sokan be akarnak jutni. Még a szomszédos gyakorlótér is tele emberekkel, ott külön képernyőn követhetők az események. Az ízléstelen, szocreál stílusban készített szobrok tövében felzeng az ének: „Isten élő Lelke, jöjj…”. Az énekkar szolgálata lenyűgöző, Joni bizonyságtétele valóban hiteles, éneke pedig rendkívül csiszolt. Az egykori svéd lány igazi amerikai asszony lett: nemcsak gesztusaival és mimikájával, hanem azzal is, ahogy megnevetteti a gyülekezetet: a mennyben – mondja – bizonyos, hogy magyarul fognak majd beszélni. E nyelv elsajátítása ugyanis az örökkévalóságig tart.

* * *

Amikor Billy Graham lép a szószékre, a fotósok géppuskaropogás-szerűen kattogtatják kameráikat, s mind többen próbálnak a pulpitus felé nyomulni. Csak néhányan tudjuk, s ezért bennünk a szorongás nagyobb, hogy ismeretlen telefonáló jelezte: a stadionban bombát helyeztek el. Miközben az evangélizátor a keresztről prédikál, a biztonsági emberek szinte észrevétlenül végzik munkájukat. Hála Istennek, a közlés alaptalan volt, de valaki otromba tréfája néhányunk figyelmét legalábbis elvonta az igehirdetésről. Ám ez a tudósítás ezúttal nem is a legfontosabbról akart szólni, hanem inkább a kulisszák mögött történtekről. Például olyan apróságnak tűnő dolgokról, hogy abban az úgynevezett VIP-szektorban (a „nagyon fontos személyiségek” teraszán, ott, ahol az áldatlan emlékű ötvenes években „pártunk és kormányunk” vezetői foglaltak helyet) egyházunk egyik püspöke ült az első sorban, oldalán Szépfalusi Istvánnal, aki nem is olyan régen „persona non gratának” számított finomabb egyházi körökben. (Ugyanakkor bántó volt, hogy az egyik díszvendég egyik cigarettáról a másikra gyújtott.)

* * *

Az igehirdetés végén a baptista prédikátor szokása szerint előrehívja azokat, akik életüket Krisztusnak akarják szentelni. Amilyen megkapó látvány volt a tömegek áramlása a szószék felé, olyan elkeserítőnek találtam jó magyar lökdösődésünket, törtetésünket az evangéliumi füzetcsomagokért. A kései óra ellenére jó lett volna még egy közös énekléssel, esetleg az énekkar szolgálatával zárni a napot. E hiányérzet mellett disszonáns érzéseket keltett bennem az is, hogy miközben a metodista szuperintendens a záróimádságot és áldást mondta, tőle vagy tíz méterre az amúgy valóban nagyszerű igehirdető vállát veregették magas rangú egyházi vezetők. Este fél tizenegykor mégsem ezekkel a fenntartásaimmal jöttem ki a Népstadionból, hanem igazi belső örömmel. Sokan beszélgettek még kisebb–nagyobb csoportokban a zöld gyepen vagy a lelátókon, régi és újdonsült ismerősök borultak egymás nyakába. Valaki könnyek között mondja nekem:„Látod, negyven év alatt sem tudták a magyar nép szívéből a Krisztus-hitet kiirtani!”. Valóban: ezen az estén nemcsak az amerikai prédikátor tett bizonyságot, hanem egy kilencvenezres magyar gyülekezet is. Íme, élünk! A Népstadiont erre a napra – amelynek krónikása voltam – Isten népe vette birtokba. Tudósításomat ezzel az örömhírrel zárom: János bácsi, már kettő–null a javunkra!