Kezdjük ott, hogy a gyász nagyon komoly lelki folyamat, és a temetés a legszenzitívebb és a legstresszesebb munka. Nekem legalábbis minden esetben zabszemeffektusom volt, átélve a felelősséget. Ezt nem szabad kívülállóként, felszínesen, megfelelő felkészülés és empátia nélkül végezni. Ahhoz pedig, hogy ezek a feltételek biztosítottak legyenek, elengedhetetlen a gyászolókkal való előzetes megismerkedés, beszélgetés, akár úgy is, hogy erre nem a lelkészi hivatalban kerül sor, hanem a gyászoló család otthonában tett lelkészi látogatáson. Ennek során lehet megismerni a hozzátartozókat, reakciójukat, és főképpen megfelelő és részletes információkat kapni az elhunytról, életéről, sorsáról, emberi tulajdonságairól. Megbeszéljük azt is, hogy milyen énekek hangozzanak el a temetésen, meg azt, hogy van-e valamilyen különleges kívánsága a gyászolóknak, ének, vers, további búcsúztatók, hogyan történik a szertartás. Ez a beszélgetés arra is szükséges, hogy magán a szertartáson ne ismeretlenként álljunk ott, hanem a hozzátartozók és a lelkész között már legyen egyfajta bizalmi, összetartozás-tudat. Jó esetben ez a továbbiakban is megmarad, nem egyszer éppen egy temetési szertartást követően kezdtek el a hozzátartozók az egyházzal kapcsolatot tartani, templomba járni.
Hogy mi hangozzék el, mit mondjon a lelkész, azt nyilván neki kell a kapott információk alapján eldönteni. De biztos, hogy semmi olyat nem szabad mondani, ami nem igaz. A másik biztos, hogy abból, ami igaz, sem kell mindent elmondani. Mondhatnám, hogy megfelelő diplomáciai érzékkel kell az információk között válogatni. Ehhez hozzátartozik az is, hogy nem kell a gyászolók igényeit kielégíteni azzal, hogy egekbe dicsérjük az elhunytat. Ember volt, és mint minden embernek, neki is voltak hibái, erről vagy szólunk, vagy nem. Nem a halottról beszélünk, de nem is úgy, mintha ott sem volna. Persze ez vezethet néha hiányérzethez.