„A kiégés nagyon észrevétlenül jön, amikor sorozatosan nem adjuk ki magunkból  a bennünk rejlő feszültségeket, hanem csak gyűlnek, és közben tompítják a motivációt és a hivatástudatot. Mígnem egy idő után már másokat kezdünk el okolni, a rendszer, az egyház áldozatainak érezzük magunkat. Amikor reggel úgy ébredünk fel, hogy semmi motivációnk nincs, megkérdőjeleződik a munkánk értelme, és nem értjük, hogy mi történik velünk. Halogatjuk a feladatokat, mert egyre reménytelenebb kihívásnak tűnnek. Emellett egyre súlyosabb fizikai tünetek is jelentkezhetnek, korábban tápláló, erősítő kapcsolatok szakadhatnak szét, az istenkapcsolat is meglazul, annyira, hogy vannak lelkészek, akik hónapok vagy évek óta – »a kötelezőn kívül« – nem imádkoznak, nem olvasnak Szentírást. Bergmann úgy fogalmaz, hogy ez »Isten csendje«, mert úgy érezzük, hogy Isten hallgat, nekünk pedig csak a nihil, az üresség marad. Valójában azonban nem Isten az, aki hallgat, hanem mi zárjuk be saját magunkat akár a lelkészi hivatásunkba is." Interjú lelkészek lelkiállapotáról, kiégésről, lehetőségekről Johann Gyula evangélikus lelkész és mentálhigiénés szakemberrel.

Lelkészek fordulnak hozzád életük nehéz helyzeteiben mint lelkigondozóhoz. A lelkészi hivatásod mellett hogyan alakult ki ez a szereped?

Az első fontos állomás ezen az úton az volt, amikor 2000-ben a teológiára [Evangélikus Hittudományi Egyetem] kerültem egyetemi lelkészként. Teológusokkal, lelkészekkel voltam körülvéve egy nagyon homogén társaságban, itt tapasztaltam meg először, hogy hogyan élik meg a lelkészek a hivatásukat. Éreztem, hogy nagyon fontos a belső egyensúly megtalálása, és hogy ezt később, a gyülekezeti életben meg is tudják tartani. Ezért jelentkeztem a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetébe egy mentálhigiénés posztgraduális képzésre, aztán pedig külsős oktatóként tanítani is kezdtem az ide jelentkező segítő foglalkozásúakat, illetve lelkészeket, papokat, szerzeteseket. Nekik olyan önismereti, személyiségtámogató vagy épp szupervíziós jellegű csoportokat szervezünk, amelyek segítik őket a munkájukban, egyben a kiégés megelőzésére is szolgálnak. Mivel ismertem a teológushallgatókat, és volt némi rálátásom a lelkigondozás szakmai területére is, ez eredményezte, hogy lelkészek fordultak és fordulnak ma is hozzám nehézségeikkel krízishelyzetekben egyénileg vagy éppen csoportos lelkigondozás során.

Melyek azok a krízishelyzetek, amelyekkel a legtöbb lelkész szembesül? Hol vannak azok a buktatók, ahol a legtöbben elakadnak?

Amikor egy lelkész egy gyülekezet élére kerül, a leghamarabb az egyedülléttel találkozik. Még akkor is, ha lelkész házaspárról vagy többlelkészes helyről van szó. Ugyanis ez a hivatás olyan tapasztalatokkal jár együtt, amelyeket részben meg tud osztani, részben azonban önmagában kell hordoznia. Még a házastársával vagy a kollégájával sem beszélheti meg, mert érzi, hogy annak nem ott van a helye. Ezt a magányt nagyon nehéz elviselni. Nem lehet félretolni, nem lehet rá nem gondolni, ez beépül a személyiségbe. Ki lehet azonban alakítani egy olyan öntámogató mechanizmust, ami a nehezebb helyzetekben is segít megtartani az egyensúlyt. Nagy segítség, ha valaki komoly időt szán rá, és mélységeket tud megélni az istenkapcsolatában, amikor az imádsága alkalmával Isten elé tudja vinni a vele történteket. Fontos lehet a sport, a mozgás, vagy ha valaki szeret zenélni, akkor a hangszeren keresztül átdolgozza magán a nehéz tapasztalatokat. A magány mellett olyan terheket is hordoz egy lelkész, amelyek valójában mások terhei. Ezekre nem lehet felkészülni, és az elhordozásukat nem lehet megtanítani. Amikor például egy család elveszít egy kisgyermeket, és a lelkésznek támogatnia kell a családot a gyászfolyamatban, el kell temetnie egy gyereket, arra senkit nem lehet felkészíteni. Abban viszont lehet támogatni őt, hogy legyen kire támaszkodnia, legyen egy lelkigondozó vagy egy kör, akihez fordulhat. Ha a lelkész egy csoportban el tudja mondani a kérdését, ezt a nehéz helyzetét, és ott megértik, még ha nem is tudnak rá választ adni, de értik, akkor meg tudják őt tartani.

Tovább a KötőSzó blogra.