„A valódi imádság olyasvalami, amit nem tudunk »csinálni«, hanem »történik« – nem egy képesség alapján, hanem annak alapján, hogy Isten elfogadott bennünket, mint az Ő gyermekeit.” (Karl Barth)

„Az emberek meg lennének lepve, ha tudnák, hogy ezen a világon mi mindent köszönhetünk az imádságnak” – írta az amerikai regényíró, Kurt Vonnegut.

Az imádságos élet a folyamatos újrakezdéssel, a kegyelem felismerésével és annak elfogadásával kezdődik. Annak a szívet és lelket megújító örömmel, hogy nem én irányítom életemet, hanem hagyom, hogy Isten beszéljen hozzám. Ez történhet felismerésből, de ugyanúgy megtörténhet egy mélyről feltörő, Istennek hálát adó sóhaj által is. Az imádság kinyitja az ajtót, új perspektívát enged az életembe, olyat, amiben mint egy fürdés után a test, ugyanúgy meg tud tisztulni és fel tud frissülni a lélek is. Vagy ahogy C. S. Lewis vallja: „Nekem az imádság pillanata azt jelenti, vagy inkább az az előfeltétele, hogy tudatában vagyok – újból ráébredek –, hogy az úgynevezett »valódi világ« és a »valódi énem« nagyon messze vannak a teljes valóságtól. Amíg ebben a testben vagyok, nem hagyhatom el a színpadot, sem a színfalak mögé nem mehetek, és a zenekari árokban sem ülhetek le; de emlékezhetek arra, hogy nyilvánvaló énem – ez a bohóc vagy ez a hős – színpadi sminkje alatt bújik meg valódi személyem, akinek van élete a színpadon kívül is.”

Karl Barth arra is kitér, hogy furcsa, ha az imádság „könnyen jön”. Az imádság ugyanis vívódás is, folyamatos küzdelem, hogy lelkünk minél közelebb kerülhessen az Úrhoz – és általa valódi létünkhöz. Ennek egyik láttató képe jelenik meg Esterházy Péter Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk-változat című könyvében: „Az ima a szív emlékezetének gyakori ébresztgetése. Gyakrabban kell emlékezni Istenre, mint ahogyan lélegzetet veszünk. Irgalom Atyja, ne hagyj el. Hogyan tovább? Erre várok tőled választ, mert ez az én kérdésem. Úgy szoktál válaszolni, hogy nem válaszolsz. Szépen tudsz hallgatni, Uram. Ha kérdezlek, hallgatsz, és ha már nincs több kérdés, az lesz az igazi válasz. Mégis most azt kérdem, mi végre. Ki vagy Te, Uram, és ki vagyok én? Tudom, rossz kérdés. Engedj látnom. Árva szívem holt erét töltsd meg, égi Jóság.”