Kezek, mozdulatok, gesztusok. A felfoghatatlan, meg nem érdemelt kegyelem jelei. Ezzel szemben az emberi lélek a megbocsátással nehezen bír. Valamihez köti, valamit kíván vagy vár tőle. A tékozló fiú története, az Atya, aki visszavárja elkóborolt gyermekét nem szerződések, megállapodások világában él. A kívánság és elkötelezettség-mentes szeretet uralkodik szívében. Az, ami nem tekint másra, mint őrá, a tékozlóra, akit koszos és poros ruhája helyett tiszta öltözetbe szeretne látni. Nem elvárásként, sokkal inkább természetesen.

Amennyiben az Isten szeretetét nem a saját gondolkodásunk szerint közelítjük meg, hanem ráhagyatkozunk Jézus példázatára, akkor felragyoghat a fény, a tisztaság igazsága. Rembrandt hatalmas alkotása nemcsak méretében jelzi – az eredeti mű 262 cm × 205 cm – a dicsőség felfénylésének lehetőségét, hanem a kompozíció megalkotásában is. Az arcok, az egymásra borulás, a befogadás és megbocsátás egyöntetűen hirdetik: az eltékozolt élet fölött a megbocsátás uralkodik. A fény, amely az alkotáson körülövezi, az Atyával együtt mintegy átkarolja a tékozló gyermeket, hitvallásként fogalmazza meg a reményt, mely minden tékozlónak szól. Rembrandt festménye Jézus példázata által ma is élő, örök üzenet. Igehirdetés, mely magán hordozza saját életünk lehetőségét. A megfordulást, az igaz útra térés lehetőségét. S lehetünk bár olyanok, akik testvérként, rokonként vagy barátként megrökönyödve állunk és tanácstalanul tekintünk a látottakra, mint akik nem hiszik el az igazságot, Rembrandt alkotása mégsem hagy teret ennek a gondolatnak. Jelzi ugyan, hogy lehet Isten nélkül érthetetlenül tekinteni a kegyelemre, de egyértelműen hitvallást tesz Jézus példázatának teológiai tartalma mellett. Ezáltal hív minket a megbocsátással, a visszafogadással körülvett szeretet-életre.

Valahogy úgy, ahogy Pilinszky János A tékozló fiú keresése című alkotása is fogalmazza:

Itt lakott kétségtelenűl.

Látod? Látom,

A mi fiúnk.

Űlj az ablakba, nézd a házakat,

aztán a szobát, falakat,

a jégveremnél hidegebb

éléskamrát, mosdóhelyet.

Most pedig indúljunk haza.