Február első péntekén egy megszeppent és szedett-vedettnek tűnő társaság próbált meg több-kevesebb sikerrel együtt énekelni a gyülekezeti teremben. Én is csak úgy csöppentem bele. Még senki sem tudhatta, hogy milyen nagyszabásúra is sikeredik a passiójáték, amire vállalkoztunk, hisz akkor még a szövege se volt kész állapotban. Abban viszont az első pillanattól fogva biztosak lehettünk, mikor hallgattuk lelkészeink, Szöllősi István Sándor és Kárnyáczki Eszter lelkes szavait, hogy közben jól fogjuk érezni magunkat.

Elsőként csapatot alkottunk az egyének halmazából. Hihetetlen volt látni, ahogy összeállt az egész, hisz eleinte szinte ismeretlenek voltunk egymásnak, a végén pedig már összetartó társasággá váltunk. A kisiskolásoktól a legidősebbekig rengetegen részt vettek a gyülekezet tagjai közül az előkészületekben, ha csak egy kicsit is. A pilisi evangélikus ifjúság írta a passió szövegét és csinálta a díszleteket, az asszonyok a ruhák elkészítésében segédkeztek, de rengeteg felajánlás is érkezett a megvalósításhoz. Mindenki részt szeretett volna venni benne valahogy, mert már korán látszott: itt valami jó készül.

Kis idő múlva már a templomban próbáltunk, egyre lelkesebben, ahogy közeledett a nagy nap. Bár eleinte akadtak gondok a szövegtanulással, Michelin-babának kellett öltöznünk, hogy ne fázzunk meg, és néha csak kevesen értünk rá a próbákra, de mindig kisegítettük egymást. Forró teák minden próba előtt, egy kis sütizés, rengeteg játék, rejtett szövegek a színpadon, súgóberendezés, gyorstalpalók és összefoglalók a legutóbbi próbáról. Mindig figyeltünk egymásra és a megoldásokat kerestük, rosszallást szinte sose láthattunk a másik arcán, még a főpróbán elkövetett bakik során se.

A fizikai előkészületeket nagy lelki és mentális felkészülés is kísérte a résztvevők részéről. A korról, a szokásokról szóló filmek, cikkek és írások sokaságát kaptuk meg lelkészeinktől, melyek segítségével közelebb kerülhettünk az eseményekhez. De előbb vagy utóbb mindenkinek meg kellett keresnie a saját karaktere motivációit és az okait, miért cselekedett úgy, ahogy. Sokak megtapasztalhatták Jézus utolsó napjait egy láthatatlan színház keretei közt, mely szintén hozzájárult az átszellemüléshez vezető úton való előrehaladáshoz. Ezeket az új inspirációkat megtalálva nem tudtuk igazi érzelmek nélkül bemutatni a történetet, és talán sikerült átadni valamit ebből a közönségnek is.

A nagyhéten már szinte mindennap próbáltunk, immár a padsorok tetejére felállított színpadokon, hangosítással és az Izsóp kórus kíséretével. Néha már-már tehernek is érezhettük az egészet, mikor sokadszorra is elpróbáltuk ugyanazt a jelenetet, szeretetlenül szólhattunk egymáshoz, azonban nem csüggedtünk, mert tudtuk, hogy a tanúságtétellel sokakat szólíthatunk meg. De már ha egy ember is meghall egy mondatot, egy gondolatot, akár elkap egy érzést, mely elindítja Isten felé, már megérte a sok fáradozásunk. Ezen a felfokozott héten is folytak még a díszletek munkálatai, volt, aki már rég próbált velünk, és kilátástalannak tűnt sokszor az egész. De a hét közepére összeállt minden, tanúbizonyságot tettünk arról, hogy menni fog a tanúságtétel. El is jött az út vége.

Szinte az egész nagypénteket együtt töltöttük, próbák és beszélgetések, a felkészülésünk végéhez értünk. Ahogy közeledett a hat óra, mindenki kicsit izgatottabb lett, de egymásban társakra találtunk. Az utolsó pillanatokban is mosolyogva fordultunk egymás felé, és felvidítottuk a gondterhelteket. A templom pedig közben megtelt.

Ahogy véget ért a kezdést jelző harangszó, mind visszautaztunk 2000 évet az időben, és ott voltunk együtt Jeruzsálemben. Átéltünk mindent, olykor rögtönöztünk, táncra perdültünk a bevonulás során, a háttérben szurkoltunk egymásnak, egy-egy összepillantásban sugároztunk nyugalmat, a tömeg szerves részei voltunk. A szavainknak jelentősége volt, de a csöndeknek is, és ezekre figyeltünk. Szinte észre sem vettük, ahogy telt az idő, hogy lassan már vége is lett, és csak annyit hallottunk: „Szeretteim! Ti vagytok erre a tanúk. Ámen!”

Az élmény pedig óriási volt. A közönség, mely a passiójáték alatt igazi gyülekezetté alakult, szóhoz sem jutott, az utolsó ének után békés csönd állt be, melyet senki sem mert megtörni. Még azokban is elindított az előadás gondolatokat, akik ezt nem gondolták volna. Mi pedig a hatása alá kerültünk. Valami olyannak lettünk a részesei, amely kivételes. Igazán áldottak voltunk. Mert tudtuk, hogy „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”