Ezeknek a kérdéseknek soha sincs igazán végük. Korábban sokszor megkísérelték pontokba szedett válaszban megfogalmazni azt, hogy milyen is a jó presbiter. Összegyűjtötték az ismérveket és a jelzőket. Fogalmaztak hosszabb és rövidebb mondatokat, feladatmeghatározásokat és jó tanácsokat. Készültek követelménylisták is. Csokorba kötötték az intelmeket. Felsorolták az elvégzendő tevékenységeket. Leírták a példakép értékű presbiteri élet kritériumait. Néha ki is függesztették a templom bejáratánál.

Alapvető értékek

Ha őszintén belegondolunk ezekbe, hamar meglátjuk, hogy ritkán sikerült mindennek eleget tenni, szinte lehetetlen, hogy minden itt szereplő igénynek megfeleljen valaki. Rá kellett ébredni arra, hogy a presbiter is ugyanúgy a gyülekezeti közösség botladozó tagja, mint bárki más. De az alapvető értékek ma is ugyanúgy mérvadók, mint korábban. Ilyen érték a gyülekezet szeretete, a lelkész munkájának segítése, a templom őrzése nemzedékről nemzedékre, az egyház jó hírének munkálása és nem utolsósorban a személyes hit őszinte megélése kisebb és nagyobb közösségben. A családi otthonban ugyanúgy, mint a presbitérium ülésein, a munkavégzésben vagy a közéletben.

Ma egy speciális kritérium tűnik kiemelkedően fontosnak: egyházi tisztséget viselő ember legyen érzékeny a lelki életre, és tudjon úgy tájékozódni a világban a Biblia üzenete alapján, hogy jelenléte gyógyító, másokat felsegítő és a nyitottságával sokakat elfogadó legyen. E nélkül a „lelki arc” nélkül nem működik igazán a presbiteri szolgálat. Ezt fogalmazta meg egy írásában épp hetven évvel ezelőtt, de ma is helytálló üzenetként Kapi Béla püspök: „A Krisztus iránt való szeretet teljessé teszi a presbiter lelki arcát, és megmutatja, hogy az evangélikus presbiter lelki arca tulajdonképpen az evangélikus egyház arca úgy, amint azt Krisztus megrajzolta s amilyennek azt Ő látni akarja.” Ez az igazán szép és erőt adó presbiteri küldetés és szolgálat ma is. (Kapi Béla: A presbiter lelki arca. In: Őrállóul adtalak téged… Evangélikus presbiterek könyve. Harangszó, Győr, 1942. 23. o.)

Ilyen lelki arc az egyház mai kommunikációjának is az alappillére. Ez az igazi különbség a világi és az egyházi tisztség között. Ettől eltérő, illetve ehhez nem illő eszközöket ma sem volna szabad alkalmaznia egyházi tisztséget betöltő egyháztagnak, sem lelkésznek, sem világinak. Az ilyen „lelki arcot” hordozó evangélikus számára a legnagyobb öröm, ha megérkezik valaki a gyülekezetébe, és nagy szomorúság minden egyes ember kilépése, eltűnése, akármilyen okból következik is be.

Merre induljak?

A presbiternek ma is két szolgálati területe van: az egyik a templom falain belül található, a másik is közel van, de kívül a templomon. Szolgálata az őrzés, a féltés és a frissen tartás a templom terében. Vigyáznia kell nemcsak az épületre, hanem a benne élő közösség minden tagjára is. A jó atmoszférára. A belső tér természetes melegére. A falakon kívüli világban pedig a láthatóság, a hallhatóság és a vonzás megjelenítése a dolga. Az igazi presbiter valóban vonzó arc az érdeklődő külső környezet számára.

Ma különösen fontos feladat, hogy olyan hívogató és megszólító társak legyenek a presbiterek a gyülekezet kerítésén belül és azon kívül is, akik kortársi nyelven és mai, időszerű tartalommal hívnak régieket és újakat egyaránt a gyülekezetbe. Nem lehet csak keseregni és fájlalni a hiányzó embereket a templomból és a gyülekezeti közösségből, hanem bátran és leleményesen kell indulni és megszólítani azokat, akik elfelejtették már a templom belsejét, vagy eddig még nem is jutottak el oda.

Más szóval úgy is mondhatjuk: aki presbiteri szolgálatra indul most, annak a legfőbb, kiemelt küldetése ugyanaz, mint az első tanítványoké volt egykor. Odaszegődni a vándorló emberek mellé. Talán útitársnak, akivel nyugodtan lehet együtt sétálni. Segítőnek, aki képes adni és áldozatot hozni másokért is. Vagy navigáló kísérőnek, aki közvetlenségével egyszerűen irányt, értéket és belső lelki örömöt ébreszt abban, akinek erre van égető szüksége. Nem maradhat csak a miénk, amit ajándékba kaptunk Istentől. Nem szabad féltett kincsként elrejteni a mi életünk mélyére azt, amit odaadhatunk másoknak, hogy ők is velünk együtt egy közösségben élhessenek az egyházban. Nem elméleti tevékenységből van ma hiány a gyülekezetekben, hanem valódi odahajló és segítő kezekből.

A példák ereje

Az egyház ma nem könnyen találja meg a helyét és a szavát a társadalomban. Küzd azért, hogy érthető és érezhető legyen az üzenete. Ebben a kommunikációs küzdelemben fontos szerepe van minden egyes tisztséget hordozó egyháztagnak. De az üzenet megszólaltatása ma is nagy örömöt jelenthet. Hogyan lehet ezt jól végezni? Nemigen létezik erre recept, inkább egymás életéből tanulunk. Nem oktatás ez, hanem felfedezése a másik által megtalált útnak, szeretetnek és életnek. A presbiter hite is ebben edződik napról napra. Ez a tisztség is attól lesz értékes, ha a hordozója minden apró eredményért hálás lesz Istennek. A kudarc idején pedig megtalálja az imádság szavait, hogy újra alkalmassá legyen az eredményes helytállásra.

A közismert evangélikus előadóművész, Levente Péter sokszor emlékezik meg meghatódottan az édesapjáról. Ahogyan emlegetni szokta őt, az nagyon egyszerű: „Ő volt Pista bácsi, a presbiter a pécsi evangélikus gyülekezetben: az édesapám.” Ennyi! Igen, aki hitelesen és példaszerűen élte meg ezt a tisztséget is, és az egész életét is, ahhoz nem kellenek nagy szavak és magasztaló elismerések, mert ennyi is elég. A fiú arcáról le lehet olvasni a presbiter édesapa lényét, értékét és hitét. Minden érték benne van az édesapa nevének kiejtésében.

Oda lehet képzelni a közvetlen stílust, ahogyan a „presbiter Pista bácsi”, ha kellett, énekelt a temetéseken, ha gyerekeket kellett gyűjteni a hittanórára, fáradhatatlanul járt utánuk, ha bibliaórát kértek tőle, azonnal vállalta a helyettesítést, és elkezdett készülni; ha problémákat mondtak el neki, vagy kemény életkríziseket tártak elé, sohasem mondott hirtelen véleményt vagy okos tanácsot, hanem érezhető volt az ajkain induló csendes imádság az érintettekért. A napi Útmutató igéit pedig memoriterként kezelte. A gyülekezet megkeresztelt kisgyerekeit igés lappal látogatta meg a bányászcsalád otthonában vagy az akadémikus villájában. Mindezekért földi jutalomról szó sem lehetett abban a korban, amikor ezt tette fáradhatatlanul és mindig mosolygós, elégedett tekintettel. Nehéz lenne megmondani, hány embert szólított meg, és hányan indultak el a gyülekezetbe éppen az ő hatására. Egy biztos: nem kevesen.

Bárcsak adna Isten ma is egyre több ilyen lelki arccal rendelkező presbitert, akikre majd jó szívvel és jó szóval emlékezhetnek az utódok, vagy akik, ha még élnek, együtt szolgálnak velünk ma is a gyülekezetekben! Példák és arcok kellenek, hogy rögzítsük, megjegyezzük, továbbvigyük őket.

Az írás a Tarts, Uram, a kezedben – Személyes szavak presbiterekhez című kötetben jelent meg (Luther Kiadó, Budapest, 2012).

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 13–14. számában jelent meg 2018. április 8-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.