Kinczler Irén az elmúlt hónapokban mindig örömmel, mosolyogva fogadott picinyke kistarcsai szobájában, ahol alkalomról alkalomra egyre jobban megismerhettem élettörténetét. Mesélt a családjáról, és beszámolt több olyan eseményről, amely számomra már történelem és egyháztörténet, de ő nagyon is valóságosnak élte meg.

Az istállótól „kis Prágáig”

Családjának mindkét ága Pozsony környéki volt. A katolikus vallású vasutas Kinczler nagypapától a vonatok szeretetét örökölték az unokák, míg az anyai nagyszülők grinádi háza a nyári vakációk csodavilágát jelentette. Szinte magam előtt látom, ahogy feleleveníti: „A falu központjában, a sok kis falusi ház mellett, a patak mentén kiemelkedett a Buncsák-ház. A nagypapa vendéglőt működtetett benne, ami több volt egyszerű vendéglőnél. A kerthelyiségbe a környékbeli elit is szívesen járt, és gyakran folytattak jelentős megbeszéléseket. Egyszer például Osima japán nagykövet is ott tárgyalt, mert nem akart nagy nyilvános helyen mutatkozni. A vendéglőben kellemes, éjszakába nyúló kerti partik folytak, amikhez a helyi cigányokból álló zenekar szolgáltatta a muzsikát, miközben gyönyörű fehér kötényes asszonykák és férfiak cseréptálakban szolgálták fel a libapecsenyét.”

A kis Irénke kedvenc helye a házhoz tartozó nagy gazdaságban az istállók voltak. „Számomra az állatok jelentették a legnagyobb örömet. Én mindig büdös voltam, és minden este alaposan meg kellett mosni engem, mert az egész napomat az istállókban töltöttem” – emlékezett nevetve.

A sok munka mellett a hitéletre is mindig maradt idő: „A Buncsák család nagy lutheránus család volt. Minden vasárnap részt vettek az istentiszteleten, megvolt a templomban a helyük, ahonnan az igét hallgatták.”

A szülők is a Buncsák-házban találkoztak, és Kinczler Gyula addigra már érdekes életutat járt be. Prágában tanult tovább, és katolikus pap lett, piarista pap tanár – görög–latin nyelvet tanított. Fiatal tanárként Sátoraljaújhelyre került, de Kun Béláék és a vörösterror alatt megannyi társával elmenekült a rendházból. „Apuka elmesélése alapján a testvéremmel, Gyuszival együtt egy életre szólóan megkaptuk az első leckét arról, hogy mi az a kommunizmus. Tudtuk, hogy ez a világszemlélet nem lehet a jövő útja, mert csak tragédiához vezet” – fogalmazta meg Irénke néni. Az állás és fedél nélkül maradt fiatalember hazament Szentgyörgyre, amely csak két kilométerre volt Grinádtól. Ő is szívesen járt a Buncsák-házba, ahol a tulajdonos egyik lányával, Irénnel megszerették egymást.

Házasságkötésük után az ifjú férj Ungváron kapott tanári állást, így odaköltöztek. A menyasszony hozományából egy házat tudtak építeni a város „kis Prágának” nevezett részén. Ide született 1926-ban Gyula fiuk, két évvel később pedig Irénke kislányuk.

Nyelvi és vallási sokszínűség

„Ungvár egy gyönyörű szép kis városka volt, a dombon a várral. Az elemi iskolánk is a várkerületben volt, mi pedig mindennap gyalog sétáltunk fel oda. Számomra az egy álomvilág volt! Ha én elmentem a vár alatt, nekem a fantáziám mindig elindult. Elképzeltem, hogy itt volt például Rákóczi, Bercsényi, ezek a nagy méltóságok! Ezeket gyermeki lélekkel én ott mind átéltem.”

Mint mondja, édesanyjának a magyar történelem iránti szeretete mellett főleg az ungvári várral kapcsolatos gyermekkori élmények voltak olyan hatással rá, hogy felnőtt fejjel történelmi és egyháztörténeti füzeteket kezdett el írni és szerkeszteni gyermekek számára. A húsz kiadványból álló sorozatban híres történelmi alakok mellett – például Thököly Imre vagy Kossuth Lajos – jelentősebb egyháztörténeti személyek portréját is megrajzolta: Luther Mártonét, Bél Mátyásét és Petrőczi Kata Szidóniáét.

De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen Ungvár háború előtti hétköznapjairól még nem is ejtettünk szót. „A város lakossága vegyes, soknemzetiségű volt: magyarok, szlovákok, németek, ruszinok. Ott mindenkinek meg kellett tanulni a másik nyelvét is.

Otthon a családban például a szüleim egymás között magyarul beszéltek, velünk németül. Persze ez nem az a nagyon irodalmi változat, de hát mégis német volt. Az utcán magyarul játszottunk, később pedig Gyuszival ruszin iskolába mentünk. Így belénk rögződött ez a soknyelvűség. De ez mindenki számára olyan természetes volt.” Mint ahogyan a vallási sokszínűség is, ugyanis a városban egymás szomszédságában éltek római katolikusok, görögkatolikusok, zsidók, reformátusok és kis számban evangélikusok.

Irénke, a kis kántor

A Kinczler család számára magától értetődő volt, hogy minden vasárnap templomba menjenek. Az ötszáz lelkes közösség élete akkor kezdett el felvirágozni, amikor Túróczy Zoltán püspök a gyülekezet pásztorául az akkor huszonéves Koren Emilt küldte Ungvárra.

Ő teológuskorában stipendiánsként Erdélyben és Finnországban is tanult, „tehát két olyan szellemiséget hozott magával – az erdélyi vonalat és a finn ébredést –, ami ránk is nagy hatással volt, és a gyülekezetet nagyon föllendítette” – idézte fel egykori hittanosa. Sok programot szervezett, amelyek közül talán legfontosabbnak az általa bevezetett bibliaórák bizonyultak.

S amikor a közösség kántor nélkül maradt, Koren Emil a tizenkét éves Irénkét ültette az orgonához, aki akkor már évek óta tanult zongorázni, hiszen a polgári családokban ez hozzátartozott a neveléshez. „Emil bácsi tanította meg nekem, hogyan kössem a hangokat, mert ugye az orgonánál kötni kell a hangokat, hogy azok egybeolvadjanak, nem úgy, mint a zongoránál. Hozatott nekem korálkönyvet is. Így lettem én tizenhat éves koromig az ungvári kis kántor a lábbal fújtatós orgonán.” Ennek az ifjúkori tudásnak a későbbiekben is hasznát vette a kőbányai gyülekezetben, illetve ma is ő kíséri a kistarcsai evangélikus szeretetotthon reggeli áhítatain az éneket.

A Kinczler szülők az iskoláskorúvá nőtt gyermekeiket – Irénke néni szavaival élve „nagyon bölcsen” – a ruszin görögkatolikus káptalani iskolába íratták be. Itt nemcsak egy másik nyelvet és egy másik nép kultúráját ismerhették meg jobban az evangélikus Kinczler gyerekek, de a görögkatolikus vallás liturgiájával, énekkincsével is gazdagodhattak.

Békés napok után néma város

Az ungvári időszakhoz a politikai változások hatása is szorosan hozzátartozott. A város a trianoni békeszerződéssel Csehszlovákia része lett – ezt az időszakot a hétköznapokban cseh időként emlegették –, majd visszakapta Magyarország, ami az ottaniak számára a boldog magyar időket jelentette.

Így mesélt erről Irénke néni: „Eljött 1938, amikor visszacsatolták Magyarországhoz Ungvárt. Tízéves gyerekfejjel én csak annyit érzékeltem, hogy a varrónőnk, Paola néni magyar ruhát varrt nekem: pruszlikot, szoknyácskát, még pártát is készített, és elmentünk Szobráncra, mert Szobránc felől jöttek be lóháton a magyarok. Milyen gyönyörűség volt, hogy a magyarok bejöttek, és kezdődött egy új világ! Az addig olyan csendes, békés, nyugodt világ megpezsdült, és sok újat hozott.”

A felhőtlen napoknak azonban a háborús borzalmak és a front közeledtével lassanként vége szakadt. „1944 tavaszán egy reggel arra ébredtünk, hogy néma volt a város. Elhurcolták éjjel a zsidókat. Még most is emlékszem, hogy az üres házak ablakait csapkodta a szél, mi pedig szinte megdermedtük. A szomszédból Rosenfeldék is, Wolfék is eltűntek. A nemrég bejött magyar anyaországi családok menekülni kezdtek. A rendelkezésre állított vagonokban vihettek magukkal bútort vagy amit akartak vagy tudtak. Ez ment hetekig.” Kinczlerék kitartottak, amíg tudtak, de végül nekik sem maradt más választásuk – mint ahogy nemsokára Koren Emilnek sem. Kalandos módon Szencen keresztül végül Budapestre jöttek, és Kőbányán kezdtek új életet.

Három teológa

1948-ban a frissen érettségizett diáklány átgondolta addigi életét, számba vette a való világ mindennapjait, és döntést hozott: „Semmit nem tudtam elképzelni az életemben, se a tanítást, se az irodalmat, semmit. Egy dolgot láttam magam előtt: én csak ebben a kis evangélikus egyházban szeretnék tevékenykedni, az embereknek, a szórványban élő embereknek segíteni ott, ahol lehet – akár Kárpátalján vagy akármilyen zegzugban. Ehhez viszont szükségem volt arra, hogy teológiát tanulhassak, mert szerettem volna ezt az egész dolgot tisztázni. Tudtam, hogy a kommunizmus ki fogja kezdeni a hitet, a Szentírást, mindent. És hogy segíteni tudjak, hogy érvelni tudjak, nekem szükségem volt a teológiára. Mint ahogy hamarosan tényleg jöttek is a kérdések például a teremtéstörténettel kapcsolatban.”

Így történt, hogy szeptemberben a soproni evangélikus teológiai karon kezdte meg a tanulmányait. A negyven fő körüli évfolyamban hárman voltak teológák: rajta kívül Bérczi Margit – a későbbi Szita Istvánné – és Kovácsházi Zelma. Ugyan nem ők voltak az első teológusnők, de így is az élmezőnybe tartoztak – néha szó szerint is. Az akkor még százszázalékosan férfiakból álló pályán, az utánuk jövő társaikkal karöltve, nemegyszer kellett megharcolniuk a lelkésznők jogaiért. Bár a teológusévek alatt egyelőre a tanulás volt a fő feladatuk. „A soproni teológián a tanári kart tiszteltük, úgy néztünk rájuk, mint a szentekre. Mert ezek tisztes urak voltak – idézte fel Irénke néni. – Viszont tanulni kellett. Nem volt kifogás, hogy háború utáni időszakban éltünk vagy ilyesmi. Nem! Ha úgy látták, meg is buktattak embereket. Ennek ellenére rajongtunk értük, olyan tudós emberek voltak.”

Dramatizált evangélium

A záróvizsgát már Pesten tették le, mert 1951-ben politikai okok miatt a fővárosba költözött a teológia. Diplomát ugyan kaptak, de a Luther-kabátról és az ezzel járó lelkészi státuszról még csak nem is álmodhattak a női végzősök.

„Miután végeztünk, szétszéledtünk. A lányok férjhez mentek, és a lelkész férjük mellett hitoktattak, segédkeztek az új szolgálati helyeiken. Az az egyház, amelyik nem látta, nem vállalta a női kérdést, sőt terhére volt, az épülő szocializmusban maga is kereste a helyét. Ráadásul férfiakkal még stabilan meg volt erősítve. Így aztán én voltam az egyik, aki fölvetette, hogy mi legyen a teológiát végzett nőkkel.”

Teltek a hónapok, és nem történt semmi. Az egyetemi tanulmányokat becsülettel maga mögött tudó teológusnő már világi álláson gondolkodott, amikor a püspök végül a kőbányai gyülekezetbe helyezte Koren Emil mellé gyülekezeti munkatársnak. Itt nemcsak az adminisztrációból és az egyéb teendőkből vette ki a részét lelkiismeretesen, hanem a családlátogatásban és a gyerekmunkában is óriási szerepet vállalt. Fáradtságot nem ismerve járta a kőbányai proletárnegyedeket, és elbeszélgetett az ott lakókkal, majd átadta a maga készítette igés lapokat, hogy – ahogy fogalmazta – „maradjon nyoma a látogatásomnak”. A gyerekek születésnapjáról listát készített, ennek alapján küldte a kék vagy rózsaszín köszöntő kártyákat. „Ennek nem volt szinte semmi hatása, mert nem lett erősebb a gyülekezeti lelki élet. Nem telt meg a templom, ezek az emberek – néhány kivételtől eltekintve – nem jöttek az alkalmakra. De én tudtam, hogy ez így lesz, elég józanul gondolkodtam mindenben. Nekem az volt a fontos, hogy ezek a munkásemberek kapjanak egy érintést. Egy lelki érintést.”

A gyerekmunkában többször tanított be színdarabot és a bábjeleneteket, kihasználva a kőbányai templom alagsorában épített színpadot. „Fontos volt számomra, hogy dramatizáljuk az evangéliumot” – emlékezett vissza az egykori hitoktató.

Kinczler Irén öt év múlva – Koren Emil lelkészt követve – a fasori gyülekezetbe került gyülekezeti munkatársnak. Itt is a látogatás volt a fő szolgálati területe, amelyet jól kiegészítettek a bibliaórák.

Édesapja halála után azonban anyagi szempontok miatt az egyházi szolgálatai mellé világi állást is keresnie kellett, így lett adminisztrátor a Vasutas Biztosító Egyesületnél. „Ez egy külön világ volt, amit nagyon megszerettem. Jó barátokat szereztem, akik tovább is kísértek az életem során.” Édesanyja betegsége miatt azonban idővel újabb váltásra kényszerült. Hogy közelebb legyen az otthonukhoz, egy kőbányai zeneiskolában lett iskolatitkár, innen is ment nyugdíjba 1983-ban.

A zeneiskolai munkával párhuzamosan ismét a kőbányai gyülekezetnél vállalt szolgálatokat – elsősorban az ifjúsági munkában. Egykori ifjúsági tagjai a mai napig emlegetik például azt a Bornemisza Péter életét bemutató oratorikus darabot, amelyet Irénke néni szerkesztett és tanított be nekik. Ezt nemcsak a kőbányai gyülekezet tagjai láthatták, de az országban három másik helyen is előadták. Nyugdíjas korában egy újabb szolgálati terület nyílt meg előtte. A Fabiny Tibor egyháztörténész-professzor által szervezett és 1979-ben megnyílt Evangélikus Országos Múzeumban lett adminisztrátor és időnként tárlatvezető. „Életem egyik leggyönyörűbb időszaka volt az ott töltött néhány év!” – tekint vissza ma is hálával arra az öt évre.

Luther-kabátban

Egyháztörténészek feladata dokumentálni a folyamatot, milyen lépésekben fogadták el hivatalosan is az első lelkésznők hűségesen végzett szolgálatát az egyházban. Lényeg az, hogy apránként őket is felszentelték, feljogosítva ezzel őket a Luther-kabátban való igehirdetésre és az egyházi szentségek kiszolgáltatására. A már nyugdíjas korú Kinczler Irén azonban még mindig nem tartozott ezek sorába.

Harmati Bélát 1987 őszén választották a Déli Egyházkerület püspökévé; Inotay Lehel fiatalon elhunyt lelkész közbenjárásával ő avatta lelkésszé 1988. március 20-án a kőbányai evangélikus templomban Kinczler Irént. Az Úristen tervét láthatjuk abban is, hogy az ordináció ünnepe épp böjt ötödik, Judica vasárnapjára esett, amikor a zsoltáros így kiált: „Szolgáltass nekem igazságot, Istenem…” (Zsolt 43)

Idén, a Jó Pásztor vasárnapjához közel megrendítő hatásúak Irénke néni ezzel kapcsolatos szavai: „Amikor felszenteltek, jó érzés fogott el. Végre beletartoztam az egyházba. Ha már mindenkit elfogadtak, örültem annak, hogy befogadtak engem is. Ez egy olyan út volt, amit végig kellett járnom. Nem tudom, miért, de ezt kellett járnom. Sok mindennel volt tele, de mégis az én utam volt. A Luther-kabát nekem nem azt jelentette, hogy nőként, női lelkészként végre engem is elfogad az egyház, hanem hogy Luther teológiáját képviselem az egyházban. A keresztet. Úgy érzem, ez volt az én utam.”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 15–16. számában jelent meg 2018. április 22-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.