A református egyházalkotmányok dinamikus jellege

A református egyházalkotmányok dinamikus jellege

Share this content.

Forrás: Lelkipásztor, szöveg: Fazakas Sándor
Népegyház – diaszpóra – missziói terep címmel rendezett az Evangélikus Hittudományi Egyetem Egyháztörténeti Tanszéke műhelykonferenciát. Az előadások fókuszában az egyházkormányzati elvek és egyházszervezési modellek biblikus, történeti és rendszeres teológiai alapjai álltak. A konferencián elhangzott előadásokat a Lelkipásztor folyóirat közölte, tőlük kaptunk engedélyt az Evangélikus.hu honlapon való publikálásra. Fazakas Sándor előadása: A református egyházalkotmányok dinamikus jellege.

A cím szükségessé tesz két előzetes megjegyzést: egyfelől előre kell bocsátanunk, hogy sem a reformátori korban, sem pedig azt követően nem találunk egységes reformátori egyházalkotmányt. Ehelyett egyházszervezeti formák és egyházalkotmányok sokfélesége jellemző mind a lutheri, mind pedig az ún. helvét irányú reformáció gyülekezeteire. Másfelől a dinamikus jelleg korántsem ténymegállapítás részemről, nem a magyar református egyház sajátosságának vagy állapotának leírása – sokkal inkább óhaj. Olyan vágy, amely sajnos még nem realitás, de amelynek óhajtására feljogosít a reformátori teológia öröksége. Ennek alapján nem tehetem meg, hogy a várt és óhajtott dinamizmusról ne korrektív-normatív módon beszéljek.

1. A református egyházszervezeti formákra és egyházalkotmányokra elsősorban az a teológiai igény jellemző, hogy az egyház formája és külső rendje nem másodlagos kérdés. A hit megvallásának, valamint a hitvallási iratoknak a szintjén megfogalmazódik az az igény, hogy a hit és a rend összetartozzon, s kettő a legszorosabb kapcsolatban legyen egymással. Ennek értelmében az egyház kormányzásának kérdése eminensen lelki és teológiai ügy: az egyház vezetése a hívők közösségére, nevezetesen az egyház saját, erre a célra elhívott lelki grémiumára tartozik. A megvalósulás szintjén viszont árnyaltabb a kép: a reformátori gyülekezetek a hitbeli teológiai meggyőződés és a politikai érdekérvényesítés feszültségében keresték az egyház szervezeti formájának optimális megvalósulását. Hogy milyen külső formát tudott magáénak az egyház, illetve hogyan alakult a hitélet külső, szervezeti rendje, az mindig regionális szociokulturális adottságok, valamint territoriális jogérvényesítési szempontok függvénye maradt.

Ezt a körülményt kiválóan szemlélteti Kálvin genfi munkássága, teológiai igénye és e téren elért eredményei. Kálvinnál is központi szerepe van a hit által való megigazulás reformátori tanításának és az egyház ismertetőjegyeinek. De kiemelt hangsúly kerül nála az egyház kormányzásának, külső rendjének és a tisztségek egymáshoz való viszonyának kérdésére. E kérdéseknek fő művében, az Institutióban kiemelt figyelmet szentel. Nem véletlen, hogy az utolsó (IV.) könyv a legterjedelmesebb, felölelve a tisztségeknek, a tanítás tekintélyének, a jogi kérdéseknek, az egyházfegyelemnek, a sákramentumoknak, az egyházi élet formájának, valamint az egyház és a polgári kormányzás kapcsolatának problémaköreit. E kérdések szerinte mind az egyház külső rendjéhez tartoznak. Az egyház életének és rendjének letéteményese, egyúttal ez élet és rend meghatározásának illetékese az egybegyűlt hívők közössége (a congregatio, vagy ahogyan Otto Weber fogalmaz: die versammelte Gemeinde). Az egyház kormányzása, illetve vezetése − Kálvin szerint – a hívők által elhívott és megválasztott tisztségek kollegiális együttműködése által történhet.

Kálvin elképzelése Genfben maradéktalanul nem valósulhatott meg. Ennek oka egyrészt az, hogy a városi magisztrátusnak túlságosan domináns szerepe volt az egyháztanácsban, ennek következtében pedig a politikai és egyházi érdekek közötti átfedést nem volt képes hathatósan kivédeni (csupán 1561-től javult ez a helyzet, amikor a városi tanácsban többségbe kerültek a Kálvint inkább pártoló polgárok). Így maradt egyházszervezeti kérdésekben a lehetőségek optimalizása, amelyek a teológiai igények és felismerések mögött némiképp elmaradtak. Másrészt maga Kálvin is fontosnak, de szükségszerűen dinamikusnak képzelte az egyház rendjét. Az egyház szervezeti kérdéseiben arra törekedett, hogy „minden illendően és jó rendben történjék” (1Kor 14,40), és „csak arra kell figyelni, hogy ezeket a szabályokat ne tekintsük üdvösség tekintetében elkerülhetetleneknek, és ne kössük meg az emberek lelkiismeretét formális vallási szabályokkal; vagyis ezeket ne tegyük Isten tiszteletének részévé, és ne állítsuk a kegyesség helyébe” (Inst 4.10.27). Feladata és rendeltetése e szervezeti formáknak és strukturális megoldásoknak az, hogy Isten tiszteletét, a kegyesség és a gyülekezet épülését szolgálja. Ennek fényében viszont akár revideálhatók, megváltoztathatók e szervezeti formák.

2. Amint arra Judith Becker nagyszerű tanulmánya rámutat (2014), az egyházszervezeti formák három alapmodellje mutatkozik meg már a reformáció századában. Ezek:

  • (1) a felsőbbség megbízása alapján készített, de a felsőbbség által kiadott egyházi rendtartások (ilyen pl. Genf vagy Pfalz);
  • (2) a felsőbbséggel való közös megegyezés alapján készített rendtartások (Johannes a Lasco és a londoni gyülekezet kialkudott egyházi rendtartása ott, ahol az uralkodó más vallású volt);
  • (3) az autonóm vagy üldözött egyházak, akár felsőbbséggel szemben kialakított rendjének példája (pl. a hugenotta vagy holland-vallon menekült gyülekezetek esetén);

Ezek a példák is bizonyítják: szervezeti és egyházalkotmányi kérdésekre nézve a meghatározó az egyház reális helyzete volt adott politikai-társadalmi kontextusban. Ehhez képest igyekeztek a gyülekezetek, illetve elöljáróik teológiai igényüket érvényre juttatni (ahogy lehetett). A presbiter-zsinati egyházszervezet kálvini modellje igazán nem Genfben, hanem ez utóbbi üldözött egyházak körében valósulhatott meg.  

Az előbbiekre nézve, Genfen túl példaértékű Pfalz helyzete 1563 előtt és után. A választófejedelem, Henrik Ottó előbb bevezeti a lutheránus hitet és rendtartást, felállításra kerül az ún. konzisztoriális egyházkormányzás (vagyis a fejedelem jogait képviselni hivatott, teológusokból és jogászokból álló testület). Utódja és fia, III. Frigyes bevezeti a kálvini tanítást, az ő megbízásából írják meg és adják ki a Heidelbergi kátét. Meghagyja ugyan a konzisztóriumokat, de a gyülekezetek és saját szervezeteik súlya megnövekszik. Majd az őt követő fejedelem újra a lutheránus rendtartást részesíti előnyben: a gyülekezetek tanácsai, presbitériumai ugyan megmaradnak, de újból nagyobb szerepet kapnak a föléjük rendelt generálszuperintendensek. Az utóbbi, az üldözött egyházak presbiter-zsinati rendjére nézve álljon itt mintaként egy idézet a 1571-es emdeni zsinat végzéseiből: „Elsőbbséget vagy uralmat nem igényelhet magának egyetlen gyülekezet sem a másik gyülekezet felett, egyetlen lelkész sem a másik lelkész felett, egyetlen elöljáró (vén) sem a másik elöljáró, egyetlen diakónus sem a másik diakónus felett.” 

No és a magyar reformátusok helyzete? Révész Imre egyháztörténész, később református püspök már 1935-ben megfogalmazza a különösebb visszhang nélkül való kérdést: Presbiteri rendszerű-e a református egyház? (1944) A választ is megadja: mélyebb vizsgálat függvényében ez a kérdése igennel nem válaszolható meg. Kezdetben ugyanis a helyi presbitériumok felállítását megelőzték a regionális egyházi testületek, szuperintendenciák és szeniorátusok, amelyek szinte kizárólag lelkészi testületek voltak. Törvényileg csupán az 1791-es budai zsinat rendeli el a presbitériumok megalakításának kötelezettségét, de míg ez maradéktalanul megvalósul, oly sok változás történik a társadalom és a politikai élet szintjén, hogy az egyház önkormányzatiságának kérdéseiben már nem annyira a tiszta kálvini elvek, hanem az újkor népszuverenitás-elve, a demokratikus eszmék, a kor társadalomszervezési modelljei és a hatalommegosztás politikai gyakorlata (pl. paritás elve) lett a mérvadó. Ennek tudható be Révész szerint, hogy a magyar reformátusok egyházszervezete a püspöki és zsinat-presbiteri rendszer egészségtelen keveredése maradt.

3. A fenti példák által is szemléltetett szervezeti sokféleség ellenére mégis kitapintható egy olyan „teológiai mélyréteg”, amely megtalálható valamennyi reformátori egyházkormányzati forma mögött, az óhajtott dinamikus jelleg érdekében pedig feltétlenül megszívlelendő. Ez pedig nem más, mit a reformáció egyházértelmezése. E szerint az egyház nem a Krisztus földi helytartójának (vicarius Christi) fősége alatt, papok és püspökök hierarchikus rendje alá szervezett üdvközvetítő intézmény, hanem communio sanctorum, azaz a választottaknak olyan közössége, amelynek feje nem valamely tisztségviselő, hanem maga Jézus Krisztus. A hívőnek − a megkereszteltek egyetemes papsága alapján – közvetlen és személyes kapcsolata van Krisztussal mint feltámadott Úrral, aki a Szentlélek által részesíti az ő jelenlétében a hívő embert. Ez az egyházértelmezés szakítást jelentett az egyház hagyományos hierarchikus felépítésével – jóllehet hangsúlyozni kell, hogy ez a változás nem jelentette az Istentől rendelt tisztségek és a gyülekezet jó rendje iránti igénynek az elvetését. Ugyanakkor ez a teológiai alapállás megszüntette a klérus és a laikus rétegek közötti korábbi minőségi különbségtételt, és felértékelte a világi struktúrák közötti életvitel és munka értékét. Jézus Krisztus igazi egyháza – s ebben a reformátorok egy nézeten voltak – tulajdonképen nincs is ráutalva semmilyen szervezeti és kormányzatai struktúrára, mert lényegét tekintve lelki természetű és emberi-világi megtapasztalás számára nem hozzáférhető valóság. Az egyház e lelki valósága számára tökéletesen elegendő a minden hívők egyetemes papsága, nincs szükség más e világi rendszabályozásra vagy szervezeti struktúraalkotásra. Földi megvalósulási formájában viszont – mint a megkeresztelt hívők közössége − az egyház be van ágyazva az e világi élet keretei közé. Ehhez szervezeti formákra és tisztségekre van szükségre – ha pedig ez elkerülhetetlen, akkor a „jó rendre” kell törekedni. A jó rend fenntartása érdekében pedig szükség lehet a tisztségviselők között bizonyos kompetenciák megosztására, a tisztségek egymáshoz való viszonyulásának szabályozására, de soha nem rangbeli, hanem mindig funkcionális különbségek lehetnek az egyes tisztségek között.

4. Miben áll tehát a reformátori egyházszervezet dinamikus jellege? Abban, hogy időről időre fel kell tenni a kérdést: a szervezet mennyiben építi a gyülekezetet, mennyiben segíti, teszi lehetővé és biztosítja a hit egyéni és közösségi megélését. Adott esetben az is elképzelhető (kell legyen), hogy felül kell vizsgálni a szervezeti kérdéseket ama kritérium szerint, hogy az emberi rendelések − még ha korábban hit- és történelmi tapasztalatok alapján kerültek is rögzítésre − mennyiben segítik az Isten igaz tiszteletét, a hit gyakorlását, a gyülekezet épülését, s általában az együttélés jó rendjét. Az egyház külső rendje tehát nincs egyszer s mindenkorra kőbe vésve – az a hívő közösség számára a tárgyalás és a konszenzuskeresés tárgyát kell hogy képezze, s egyúttal nyitott kell hogy legyen a megújulás, a revideálás, a jobbítás előtt. Az egyház mindenkori szervezeti formája interakció eredménye lehet: bibliai és teológiai igazságok, valamint szociokulturális, jogi és politikai adottságok feszültségében, kölcsönhatásában, egymásra vonatkoztatásában formálódik. A kiinduló alap mindig a teológiai felismerés – de nem lehet nem tudomást venni az egyház környezetének változásairól. Az egyház ma is rá van utalva arra, hogy számoljon a világ realitásaival, a jelen társadalmi és kulturális adottságaival, s ezekre reflektálva keresse küldetése teljesítésének jobb feltételeit. Egy statikus, fenti dinamizmust negligáló, önvizsgálat és interakció nélküli egyházszervezet öncélúvá lesz, amely azon túl, hogy vétkesen megterheli a hívő ember lelkiismeretét, önmaga fenntartásához hihetetlen anyagi és személyi erőforrásokat emészt fel, s végső soron csak életszerűtlen hagyományok ápolását, rangok és hatalmi pozíciók konzerválását tudja felmutatni.

Révész után szabadon: a reformátori egyházszervezet dinamikus jellegének igénye tehát nem az egyház létének és lényegének (esse), de „jóllétének” (bene esse) feltétele. Éppen ezért felülvizsgálata mindig aktuális!

 

Irodalom

Becker, Judith 2014. Die Rolle der Obrigkeit in reformierten Kirchenordnungen in der Frühen Neuzeit. In: Heinrich Wall (szerk.): Reformierte Staatslehre in der Frühen Neuzeit. Duncker & Humblot, Berlin. 268−296. o.

Dingel, Irene (szerk.) 2014. Gute Ordnung. Ordnungsmodelle und Ordnungsvorstellungen in der Reformationszeit. Evangelische Verlagsanstalt, Leipzig.

Fazakas Sándor 2017. Reformáció és egyházszervezet. Confessio, 44. évf. 3. sz. 13−27. o.

Kálvin János 2014. Institutio. A keresztyén vallás rendszere. 1–2. köt. Ford. Buzogány Dezső. Kálvin Kiadó, Budapest.

Révész Imre 1944. Presbiteri rendszerű-e a magyar református egyház? In: uő: „Tegnap és ma és örökké…” Révész Imre összegyűjtött tanulmányai az egyház múltjából és jelenéből. Debrecen. 298−310. o.

Wischmeyer, Johannes (szerk.) 2013. Zwischen Ekklesiologie und Administration. Modelle territorialer Kirchenleitung und Religionsverwaltung im Jahrhundert der europäischen Reformationen. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!