A hatékonyság mint feladat

Két érdek teszi fontos feladattá a különböző szintű egyházi vezető testületek működésének hatékonyságát. Az egyik érdek a döntések hatékonysága, mert ha az a részvevők érzése, hogy a bizalom hiánya miatt az eljárásrend túl van biztosítva, eközben viszont akadozik az ügyintézés, vagy a bizalmat megrendítő dolgok történnek, akkor fölösleges a testületi munka. A másik érdek a testületi tagoké, akik lelkészként napi szolgálatukat, világi hivatásúként pedig esetleg jelentős jövedelmüket hagyják ott a testületi üresjáratért.

Az egyházi struktúra rendeltetése

Nem kell mindig hangoztatni, de mindig tudatában kell lennünk, hogy az egyházi szervezetnek az a rendeltetése, hogy az igehirdetést lehetővé tegye. Az első jeruzsálemi gyülekezet diakónusokat választott, hogy az asztalok melletti szolgálat miatt ne rövidüljön meg az igehirdetés szolgálata (ApCsel 6). Az igehirdetés prioritásán nemcsak gyülekezeti alkalmakat kell értenünk, hanem az evangéliumot is minden népnek, vagyis a missziót.

A feladat bibliai és történeti háttere

Sokat idézett példa Mózesé, Isten emberéé, aki apósa tanácsára munkamegosztást vezet be (2Móz 18). Az Újszövetségben Pál apostol vitán felüli apostoli tekintély, mégis munkatársnak (szünergosz, 2Kor 1,24) mondja magát, aki nem röstell jóváhagyást és segítséget kérni missziói munkájához (Róm 15,24.28.30).

Az elhúzódó, elintézetlen ügyek Luther szerint is az ellenfelek örvendezését váltják ki, jobb kellő időben döntést hozni. A belső békesség szempontjából fontos az átláthatóság: a vizitációk szempontjait, tehát az elvárt rendet nyomtatásban nyilvánosságra kell hozni, hogy mindenki láthassa, mihez kell tartania magát.

A katolikus püspökök nem álltak a reformáció pártjára, Luther és hitvallási irataink ennek ellenére sem javasoltak új rendet, hanem átvették a meglévőt, abban igyekeztek az egyház szolgálatát lehetővé tenni, és nem kerestek mindenáron konkrét bibliai mintákat (Sólyom 1949c, 291. o.).

Teológiai alapprobléma

Alapkövetelmény, hogy békességben éljen az egyház, hangozzék az igehirdetés, és egyenlőség legyen a tagok között (2Kor 8–9). Ne legyen az, hogy „az egyik éhezik, a másik pedig megrészegedik” (1Kor 11,21). Ez azt jelenti, hogy ha a lelkészi fizetés tisztességes minimumát a maximumhoz közeli fizetést élvezők nem tudják szavazattal és áldozattal létrehozni, az nemcsak menedzsment és szervezés, hanem a Krisztus-követés kérdése is. Amint az is hitbeli kérdés, ha némelyek ímmel-ámmal végzik munkájukat.

Mi biztosíthatja ezt a rendet? Az alapfeltétel: a rend önkéntes elfogadása – nemcsak a gyülekezetek szintjén, hanem országos szinten is: falusi lelkész, presbiter, püspök és országos felügyelő tekintetében is. Egyházunkban némi iróniával tanácsolhatjuk, hogy minden változtatás előtt jó ideig ki kellene próbálni, miként funkcionálnak a hatályos egyházi törvények, ha valóban betartják őket.

Hogyan működtethető hatékonyan az evangélikus egyház, amelynek minden tagja nemcsak igaz, hanem bűnös is? Hogyan szerveződjék meg azok közössége, akik nemcsak szentek, hanem bűnösök is?

Első szempont: az evangélium prioritása

Olykor úgy érezzük, hogy a szívről, a megfelelő hozzáállásról, amely az evangélium szeretetéből fakad, eleget vagy talán túl sokat is beszélünk. Ez az első szempont azért fontos, mert ha a szíveket az evangélium irányítja, akkor több jót is megtesznek, mint amit a törvények előírnak.

Második szempont: a rendet nemcsak betartani, de betartatni is kell

A betartatás elengedhetetlen eszköze az ellenőrzés. Sólyom Jenő figyelmeztetett annak jelentőségére, hogy ha nem vonják felelősségre a szabálytalankodókat, akkor vigyázásukban ellanyhulnak azok is, akiknek ez a dolguk (Sólyom 1949a, 30. o.). A maga idejében Luther nemcsak vizitációkat javasolt és végzett, de a gyülekezet jogának és kötelességének tartotta, hogy tagjain számonkérje a mulasztást vagy hanyagságot (Egy gyülekezeti közpénztár rendje, LM 4: 97).

A jeruzsálemi gyűjtés eredményét Pál olyan emberekre – nem egyre, hanem többre – bízta, akik megbízhatóak: „…mert gondunk van a tisztességre nemcsak az Úr előtt, hanem az emberek előtt is” (2Kor 8,21). Luther a számadást az egész gyülekezet színe előtt javasolta végezni, és olyan tíztagú vezetőség – ma azt mondanánk: presbitérium – felállítását javasolta, amelyben két nemes, két tanácsbeli, három városi polgár, három falusi a maguk kulcsaival együtt nyithatják és zárhatják a közpénztár négy lakatját (uo., LM 4: 101). Vagyis olyan struktúra szükséges, amely bizalomra épül, de sem szervezeti kialakításában, sem tényleges működésében nem kérdőjelezi meg a bizalmat. Hívő emberek számára is fontos, hogy ne csak tisztességesek legyenek, hanem bizonyuljanak is tisztességesnek.

Luther és Melanchthon az ordinációt és a vizitációt tekintette a legfőbb püspöki feladatnak, amelyet „emberi erő nélkül, de az igével” kell végezni. Ez ma is lehetővé tenné az igazi vizitációt: széleskörű vizsgálattal, elemzéssel és tanácsadással, ami nemcsak az anyagiakra és az adminisztrációra terjed ki, hanem az igeszolgálat egészére is. Természetesen interaktív eszmecserével, sőt lelki beszélgetéssel.

Már 1949-ben is megfogalmazódott a panasz, hogy lelkészeink és gyülekezeteink a püspököt az ünnep fényét és látogatottságát fokozó elemnek tekintik, amivel elhomályosítják az ordináció és vizitáció püspöki funkcióját. Mai kérdésünk, hogy a püspökjelöltekben megvan-e a készség, hogy a valódi püspöki funkcióra vállalkozzanak, vagyis nem a szemek előtt levő elsőbbségre és hatalomra, hanem az ordináció és vizitáció fáradságos és felelősségteljes szolgálatára. S vajon készek-e a gyülekezetek az ilyen püspököt nemcsak elfogadni, hanem szavára hallgatni is?

A 3. század közepén keletkezett keresztény irat, a Didaszkália így határozza meg a püspök feladatát: „Ítélj tehát szigorúan, püspök, mint a mindenható Isten. Azokat pedig, akik bánatot éreznek, vedd fel szeretettel, mint a mindenható Isten.” (6; ÓÍ 5: 125)

Harmadik szempont: az erők egyesítése – központosítás

Gyülekezetek közötti különbségeket kiegyenlíteni, intézményeket fenntartani, szükség esetén az egyház egészét az állami hatalom előtt képviselni csak megfelelő központ segítségével lehet. Amikor a központosítás még csak futó gondolat lehetett, Sólyom Jenő már akkor óvott tőle. Korszerű gondolatnak tartotta, amely azonban keveset foglalkozik azzal, hogy miben kellene egységesnek lenni, és bölcsen úgy tartotta, hogy „[a] rosszban való egység rosszabb, mint a különbözőség”.

A gyülekezetek és a központ közötti együttműködés pusztán centrális igazgatással –  az alsóbb szintek megfelelő képviselete és érdemi részvétele nélkül – nem működhet. Semmi jó nem származhat abból, ha akár egyházi, akár közügyeket tekintve külön sínen fut az országos vezetés és az egyház népe. Az egyeztetés, akár érdekegyeztetés, összehangolás fáradságos munkáját el kell végezni. Ez időt, anyagi ráfordítást és sok energiát igényel „fent” is, „lent” is. Ennek működtetéséhez sok türelmes és megértésre törekvő emberi kapcsolat, sok információ és sok kommunikáció szükséges.

Testületek esetén igen gondosan kell meghatározni az illetékességi köröket és feladatokat. Összeférhetetlen ugyanis, hogy olyan ügy kapcsán, ahol valaki érdekelt, akár a döntéshozatalban, akár az ellenőrzésben részt vegyen. A Lutheránus Világszövetségben – abban az időben, amikor erre rálátásom volt – az egyes osztályok végezték az érdemi munkát, és a hozzá tartozó bizottság ellenőrizte azt, meghatározva a prioritásokat, a feladatokat, alkalmazva az osztályon dolgozókat és meghatározva az ehhez felhasználható forrásokat. A részleteket tekintve elsődleges szempont, hogy az összeférhetetlenség gyanújának még az árnyékát is ki kell zárni. Ehhez természetesen az szükséges, hogy a bizottsági tagok a kellő időben megkapják a megfelelő információkat.

Negyedik szempont: gyülekezeti autonómia

Az erők központosításával szemben a gyülekezeti autonómiát, a gyülekezeti autonómia felől a központosítást szokták fenntartásokkal nézni. Mivel az egyház központját egyházi oldalról csak a többé vagy kevésbé vonakodó gyülekezetek befizetéseiből tartjuk fenn, az egyház felső vezetőinek – sajnos még mindig – fontos feladata külső források megszerzése, hiszen ezekre a helyi gyülekezeteknek is égetően szükségük van. Ez azzal járhat, hogy az egyház külső elvárásokhoz kényszerül igazodni, ami azonban a gyülekezetekre is kihat.

Luther odáig ment, hogy a gyülekezet jogának és hatalmának tartotta a tanítás és az igehirdetés megítélését. Gondoljunk bele, abban a korban kimondani, hogy „a juhoknak kell megítélniük, vajon Krisztus hangján szólanak-e, vagy az idegenek hangján?” A gyülekezeti közpénztár rendje, vagyis bevételekről és kiadásokról, elszámolásról és leltárról, szegényekről, betegekről, ispotályokról, iskolákról, tanítók és lelkészek fizetéséről, diákoknak ösztöndíjakról gondoskodni, koldusokat ellátni, vetőmagról és élelmiszer-tartalékról gondoskodni – mindez a gyülekezet feladata, amelyben nem külső segítségért kuncsorogva kell helytállnia. Az autonómia ezt a felelősséget, széles látókört és aprólékos gondoskodást foglalja magában, amit korlátozni semmiképpen sem szabad, hanem inkább támogatni kell. A gyülekezeti autonómiát erősíteni kell, mert elengedhetetlen része a helyi gyülekezetnek, hogy maga döntsön saját ügyeiben. Elképzelhető azonban, hogy az autonómiának különböző fokozatai legyenek, amelyek meghatározott feltételekhez vannak kötve.

Kora püspöki rendszerében Luther még azt is fontosnak tartotta, hogy ha a püspök valakit lelkésznek küld valahová, az ne a gyülekezet akarata ellenére történjék.

Ötödik szempont: autonómia és kölcsönös függőség

Az egyház erejét külső vagy felülről jövő nyomással szemben nem az országos vezetés adja, hanem a felnőtt hitű tagokból álló érett, autonóm módon döntésre képes és áldozatkész gyülekezetek. A szocialista időkben voltak olyan – különböző felekezetekhez tartozó – egyházi vezetők, akik talán nem egészen sikertelenül tudtak gyülekezeteik ellenállására, a tőlük ki nem kényszeríthető állásfoglalásokra és szavazatokra hivatkozni.

Nem a gyülekezeti autonómia csorbításának, hanem kiteljesedésének tartanám, ha gyülekezeteink – tisztességes döntéshozatali eljárás nyomán – mintegy önként, tehát tudatosan vállalnák az összetartozást az egyház egészével, annak minden következményével együtt. Ez természetesen feltételezi nemcsak azt, hogy őket ellenőrzik felülről, hanem azt is, hogy – a képviselet megfelelő rendje szerint és minden szükséges információ birtokában – ők is részt vesznek a központ ellenőrzésében és döntéshozatalában. Nemcsak a pénzügyek ellenőrzésére gondolok, hanem a munkáéra is. És nemcsak az ellenőrzésre gondolok, hanem a munkára, a felelősségvállalásra és a terhek hordozására is.

Bibilográfia

Rövidítések

LD 6 = Luther Deutsch. Die Werke Martin Luthers in neuer Auswahl für die Gegenwart. 6. köt. Kirche und Gemeinde. Szerk. Kurt Aland. Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1966.

LM 4 = D. Luther Márton: Művei. 4. (II/2.) köt. A második időszakból (1523. márc. – 1526. jan.) való iratok. Szerk. Masznyik Endre. Wigand, Budapest–Pozsony, 1908.

LVM 7 = Luther Márton: Levelek. Szerk. Csepregi Zoltán. Luther Kiadó, Budapest, 2013. (Luther Válogatott Művei 7.)

ÓÍ 5 = Erdő Péter (szerk.): Az ókeresztény kor egyházfegyelme. Szent István Társulat, Budapest, 1983. (Ókeresztény Írók 5.)

StA 3 = Luther, Martin: Studienausgabe. 3. köt. Szerk. Hans-Ulrich Delius – Helmar Junghans. EVA, Berlin, 1979–1999.

WA 26 = Luther, Martin: Werke. Kritische Gesamtausgabe („Weimarer Ausgabe”). 26. köt. Vorlesung über 1. Timotheus 1528; Schriften 1528. Böhlau, Weimar, 1930–1985.

Hivatkozott művek

Sólyom Jenő 1948. Egyházegyetem. Zsinat. Lelkipásztor, 23. évf. 11 453–457. o.

Sólyom Jenő 1949a. Magatartás egyházjogi munkában. Lelkipásztor, 24. évf. 1. 29–30. o.

Sólyom Jenő 1949b. A püspöki tiszt a Magyarországi Evangélikus Egyházban. Lelkipásztor, 24. évf. 4. 174–182. o.

Sólyom Jenő 1949c. Az egyházkerületi felügyelők és az egyetemes felügyelő tisztsége. Lelkipásztor, 24. évf. 7–8. 285–293. o.