Újvidéken a dunai hajósok számára a híres péterváradi „fordított óra” mutatta az időt. Széles számlapján a hagyományos órával ellentétben a nagymutató az órát, a kismutató pedig a perceket jelzi. Azért fordították meg, mert a hajósok számára fontosabb volt tudni, hol járnak a napon belül, és mennyi időt tölthetnek még a vízen, mint azt, hogy pontosan hányadik percben vannak az adott órában. Időről időre nekünk is szükségünk van arra, hogy ne vesszünk el a részletekben, hanem messzebbről, távlatokban lássunk rá arra, hol vagyunk és merre tartunk. Életünk során határidők sorozatához szabjuk magunkat, és néha elfelejtjük, hogy keresztyénként mi is a célunk, mi a küldetésünk, és ebben hol is állunk mint magyar reformátusok, mint a világ keresztyén közösségének tagjai. Az Európai Egyházak Konferenciájának (CEC) nagygyűlése önmagában azt jelzi, hogy nemcsak percemberkék vagyunk, hanem részesei Isten nagy tervének. Öt évvel ezelőtt a budapesti konferencián inkább a belső, strukturális kérdések voltak napirendben, most pedig arról van szó, hogyan lehetünk Krisztus tanúi a világban. Az ökumené hajójából most messzire nézünk, amikor Európa jövőjéről, a keresztyén egyházak küldetéséről beszélünk.

Krisztus teste egy, de számos tagja van (1Kor 12,12). Ezt az egységet a Szentlélek munkálja, de az egységen belül különböző feladatokat végzünk, különböző területeken szolgálunk. Az ökumené egyik nagy teológusa, Wolfhart Pannenberg azt hangsúlyozza rendszeres teológiájában, hogy az ősgyülekezetekben a karizmák egy adott időhöz és helyzethez kötődtek: „Mivel az egyház életében a feladatok mindig változnak a változó szituációval, ezért nincs állandó száma a karizmáknak.”[1] Nem feltétlenül arról kell vitáznunk, hogy van-e ma létjogosultsága az ókori feladatokra reflektáló karizmáknak, hanem arról, hogy melyek a lényeges kortárs kérdések, amelyekkel foglalkoznunk kell, és ehhez milyen ajándékokat kaptunk. Sodródó világunkban különösen fontos, hogy egy kontinenst összefogó egyházi szervezetnek különböző munkacsoportjai legyenek, amelyek egy-egy időszerű területen dolgoznak. A CEC-ben külön munkacsoport dolgozott többek között a migráció, az ekkléziológia, az emberi jogok vagy a bioetika aktuális kérdésein.

A CEC Gazdasági és Ökológiai Igazságosság munkacsoportja (GÖI) a teremtésvédelmi kérdésekkel és azok társadalmi, illetve gazdasági következményeivel foglalkozott. A nagygyűlésen ez a kérdés hangsúlyosan előkerült, különösen az ifjúsági találkozó üzenete nyomatékosította ezt. A munkacsoport egymással összefüggésben foglalkozott a gazdasági és ökológiai igazságosság témájával.

A gazdasági igazságosság a természet javainak tisztességes elosztását igényli a különböző kontinensen élő emberek és Európa lakosai között, beleértve az Európán belüli egyenlőtlenségeket észak és dél, kelet és nyugat, valamint az egyes országokon belüli régiók között. Gazdasági igazságosságért kiáltanak azok a jelenségek, amelyek a tőkepiacok dominanciájából, a gazdasági folyamatok átláthatatlanságából fakadnak. A gazdasági igazságosság nem a szocializmust vagy az egalizmust célozza meg, hanem a mohó érdekek leleplezését és a manipulatív gazdasági folyamatok megszüntetését. Ha Jézus azt mondta, hogy „méltó a munkás a maga bérére” (Lk 10,7), akkor nem támogathatunk olyan méltatlan gazdasági struktúrákat, amelyek a mindennapi ember egzisztenciáját eleve bizonytalanságban és adósságban tartják, vagy akár az egyik napról a másikra lehetetlenné teszik. Aranyszájú Szent János a szegénységről és jólétről szóló tanításában már a 4. században felhívja az egyház figyelmét arra, hogy Isten ellen való az a társadalmi igazságtalanság, amikor a jólét csak kevesek kezében összpontosul. A jeles egyházatya nem csak mennyiségi kategóriában beszél szegénységről és gazdagságról, hanem antropológiai megközelítéssel saját hozzáállásunkat és felelősségünket hangsúlyozza. „Tekintsünk a szegénység és gazdagság meghatározására így. Ha valaki sok dolog után sóvárog, akkor ő a legszegényebb, még ha megszerezné mindenki pénzét is. Ugyanakkor, ha valakinek csak néhány dologra van szüksége, akkor a leggazdagabb, még ha semmit nem szerez.”[2] A kérdés tehát az, hogy mire van igazán szükségünk?

Az ökológiai igazságosság nem csupán az ember–ember közötti kapcsolatra, hanem az ember és a teremtett világ kapcsolatára fókuszál. A nagygyűlés egyik nagy témája a vendégszeretet, melynek megtapasztalása a teremtésben kezdődött. A teremtett világban az állatok és növények közé helyezett minket Isten, így a teremtett világ egy terített asztal számunkra. Ahogyan a minket megelőző növényvilággal és állatvilággal bánunk, úgy tanulunk vendégszeretetet embertársaink iránt. Nem mindegy, milyen asztalt hagyunk magunk után a következő nemzedék számára. Az ökológiai igazságosság a bibliai és kálvini mértékletességet jelenti, hogy nem veszünk el többet a földtől és a gyermekeinktől, mint amire szükségünk van, és sohase többet, mint ami egészséges és szükséges.

A GÖI összefoglalója rámutat, hogy a tanúságtétel nem csak szavakkal történik, hanem a megtért embernek magatartásában, cselekedeteiben is követni kell Krisztust. „Ha a cselekedetek nincsenek összhangban a szavakkal, akkor az a hit csonka. Ahogyan a Biblia is emlékeztet minket: »Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és igazsággal.« (1Jn 3,18)”. A „cselekedettel és igazsággal” azt jelenti, hogy amit teszünk és ahogyan azt tesszük, tükrözi Isten igazságát. Isten látta, hogy „minden, amit alkotott, igen jó” (1Móz 1,31). Azaz a teremtés szép és rendezett volt Isten igazsága és törvénye szerint. A teremtés jósága magában hordozza istenszerűségét is, ahogyan ezt az indoeurópai nyelvekben a jó (good, gut, goed) és Isten (God, Gott, Gud) szavak hasonló hangzása érezteti, még ha közös etimológiai gyökerük bizonytalan is. Ennek a teremtési istenszerűségnek kitüntetett jele az ember istenképűsége, amely feladatot is jelent. A kertet – mint rendezett földet – őriznünk és művelnünk kell. A bűneset által az istenképűségünk sérülésével és teljes összetörésével hullik darabokra a teremtett világ jósága, istenszerűsége is. A hiábavalóság alá vetett teremtett világ nem véletlenül várja sóvárogva az Isten fiainak megjelenését (Róm 8,19).

Tauri Tölpt észt teológus hívta fel rá a figyelmet az előadásában, hogy a bűneset diabolikus, azaz darabokra szaggató folyamataira Isten az eklézsiában, azaz összegyűjtő közösségében mond nemet. Így az egyház lehet annak a helye, ahol a töredezettség összeáll, a szétdaraboltság egységbe forr, a beteg meggyógyul, a befulladt levegőt kap, és az elavult megújul. Krisztus követésében lehetünk Isten gyermekei, ha életünkkel tanúságot teszünk. Ez a tanúságtétel nemcsak az ünnepnapokra, hanem életünk minden szintjére vonatkozik, beleértve a teremtett valóság hétköznapjait is. A legelső tanúságtevő asszony, magdali Mária Jézusban a kertészt látta meg (Jn 20,15). Ez a felismerés visszavezet bennünket az Éden-kertbe, ahol az értünk meghalt és feltámadt Krisztus követése ad reményt arra, hogy ne a gőg és birtoklásvágy hajtson bennünket a kert gyümölcseinek értelmetlen letarolásakor, hanem a felelős sáfárság, amelyben követhetjük őt. Sáfárnak lenni annyi, mint felelősen élni mindazzal, amit ránk bíztak. Képesek vagyunk-e a feltámadott Krisztust úgy követni, utánozni, hogy az nem csak bizonyos helyekre és meghatározott időkre vonatkozik az életünkből, hanem annak a teljes teremtett biológiai és fizikai valóságára kiterjed?

A GÖI összegyűjtött negyvennyolc olyan európai egyházi példát „jó gyakorlatként”, amelyet az élelmezés (alternatív termelés, helyi piacok szevezése), az energia (megújuló energiaforrások használata) és a gazdálkodás (helyi valuta, fenntartható befektetések, etikus bankok) nagyobb kategóriái, valamint országok és szervezetek szerint csoportosítottak. Ezek között több magyar törekvés is szerepel, mint az Egyháztáji, a hajdúnánási Bocskai Korona vagy az őshonos gyümölcsfák ültetésének programja. Szeretnék, ha ez a lista tovább bővülne, és újabb ötletekkel biztatnák egymást a hazai és európai egyházi közösségek arra, hogy tegyenek azért, hogy a tanúságtétel cselekedetekben, láthatóan is megnyilvánuljon.